Horváth Csaba ismét irodalmi műből készített fizikai színházi adaptációt a székesfehérvári nagyszínpadon. Ezúttal Márton László Carmen című drámáját huzalozta át mozgáskórusokkal kísért, feminista militarista-balladává, szándéka szerint a szöveget előtérbe tolva, monumentális ipari díszletek között.
…a túl egyszerű zene és sztori a lépegetős koreográfiával, egynemű karakterekkel, hatásvadász dramaturgiával és modernkedő látvánnyal együttesen hozta létre azt a hatást, amelyet pont nem szerettem volna érezni: hogy groteszk módon röhejessé válik egy tragédiával teli, bonyolult és felkavaró történelmi esemény.
Mi van akkor, ha egy táncelőadás saját magát érti félre vagy a nézőit vezeti vakvágányra? Ha olyat ígér, amit aztán nem teljesít, vagy olyat mutat, ami leveti magáról a darab mondanivalóját.
Két ember Liliomfiját látom hirtelen; a fiúét élőben, az apáét pedig az emlékeimben.
A díszlet személyes érintettségünket metaforikusan is kiemelő jelentését Hargitai Iván rendezése szerencsére nem hangsúlyozza didaktikusan – inkább hagyja beszélni a történetet.
Az előadás vándorlós koncepciója, azaz a két játéktér közötti váltogatás és a nézők sétáltatása ezzel szemben rendezői bizonytalanságról tanúskodik. Mintha Bagó nem hinné el, hogy az anyag e nélkül is elég érdekes.
Bent a Tháliában is csordultig telt a nézőtér…
Ugyanazon szerzők ugyanazon darabjai kerülnek színre, legfeljebb egyikük-másikuk egy időre „kimegy a divatból”, hogy aztán néhány évad múltán ismét mind sűrűbben vegyék elő.
A 2011-es Rivalda Fesztivált, mint annyi kulturális rendezvényt mostanában, a félgőzös fapadosság jellemezte.
A második felvonásban aztán két megfelelően kiemelt elemmel helyére rakható az előadás nyilvánvaló sugallata: Stuart Mária keservesen kifakad áldott hazája szabad ege alatt, hogy Anglia dolgos népén érdemtelenül kotlik gőgös, arrogáns, oda nem illő nővére.
