A bábszínház, sőt a bábművészet elméletének történetébe kell alámerülnünk, ha arra a kérdésre keresünk választ, miért is magától értetődő bábszínház és „élő” színház különállása, mi több, szembenállása a köznyelv, a kritikai diskurzus vagy akár az intézménystruktúra számára.
…senki sem bízhat senkiben, minden gesztus számítás és tettetés, minden mondat hazug, és többé nem lehet megkülönböztetni a látszatot a valóságtól.
Pedig kevésbé poénkergető és a mocskos szájat ennyire nem erőltető szövegalakítással, a magándiskurzusok száműzésével a kölcsönös, engesztelhetetlen gyilkolhatnéknál bizonyára megrázóbban kiderülhetett volna például, Dunának, Oltnak mennyire nem egy a hangja, ha mondjuk olyan nemes közös vállalkozásról van szó, mint a nagyszabású bankrablás.
Szikszai Rémusz mindenekelőtt igen sötéten és illúziótlanul látja a Rómeó és Júlia Veronáját mint közeget. Hm. Azért lehet ebben valami.
Ezt a magányos fecsegést viszi színre az előadás azzal, hogy az író voltaképpen magával beszél.
Így aztán mégis elbukik Tartuffe, a szemforgatonc. Vagyis persze nem.
Szikszai Rémusz legújabb rendezése – amely Tom Stoppard abszurd drámáját dolgozza fel – rizikós vállalkozás. Éppen azt a vonását tekinthetjük ugyanis egyik legfőbb erényének, mely mindent elrontó gyengesége is lehetne.
A román színház expresszív, költészettel teli, nem áll meg a verbalitásnál.
Az előadás tétje végső soron nem más, mint hogy a színház helyzetéről, jövőjéről és instabilitásáról fogalmazzon meg valamit: őszinte aggodalmat.
A találkozó a városban keveseket érdekel, a zenés show meg sokakat.
A színészek jól beleállnak az áriákba, biztosan énekelnek, kedvvel adják elő a szándékosan rontott prozódiát.
…hogyan nyaljuk önvédelmi okokból az uralkodó seggét?
