Napról napra

Angelus Iván iskolájának tanítványai kortársak, tehát mindig a jelenre reflektálnak, most három felvonásban – két táncdarabbal és egy tárlatvezetéssel.

Milyen szerepe lehet az ország táncéletében egy nemzeti táncszínháznak? Milyen művészeti/szakmai elvek mentén érdemes működnie egy ilyen nemzeti intézménynek?

Magassarkújukból elegánsan kilépő emberek. Makulátlanra vasalt zakó hajtókáját peckes mozdulattal igazgató emberek. Buliszerkójukat levető, fehérneműs emberek. A keménykalap „súlya”alatt faarccal bámuló emberek. Haljelmezben táncoló emberek… A nem a ruha teszi az embert mondás az életben sem feltétlen, a színpadon pedig kicsit sem igaz.

Én leginkább abban a szélvédett helyén kuporgó magányos lényben ismertem magamra, aki makacsul igyekszik csukott könyvébe temetkezni.

A The Black Piece-hez hasonlóan nem (egy)személyes történet az iCoDaCo it will come later című darabja sem. Még abban is találhatunk párhuzamot, hogy a darab által feltett kérdésekre nem az előadás ideje alatt, hanem jóval később kaphatunk válaszokat, talán az utólagos önreflexió által.

Stern munkája a betegségnél egy jóval átfogóbb testtapasztalásra invitálja nézőit, teret hagyva mindenki személyes, egyéni felvetéseinek, míg Batarita a fülledt erotika helyett a női szerepeket és a magányt vizsgálja, bár mintha már a kérdésfelvetésnél elvérzett volna.

Május 14-én a Trafóban adják át a legjobb hazai kortárs táncelőadásért járó független szakmai díjat – párban az első Halász Péter-díjjal –, a jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.

Mert bizony manapság Shechter is kortárstáncos-szupersztár: már rég nem hívja senki enfant terrible-nek, együttesének  bérelt helye van a legfontosabb táncszínházak műsorrendjében világszerte, ő maga pedig már a londoni és a párizsi operában koreografál rendszeresen. És bár stílusa, alkotómódszere nem sokat változott az évek során, a popularitásból azért sokkal nehezebb radikálisnak tűnni.

Lehet-e nagyobb találkozás annál, mint amikor a néző egy táncelőadásban közvetve saját magával találkozik, és ezzel együtt lehetőségként az absztrakció ízére is ráérez? Nem állítom, hogy ez a beavatás. De hogy egy hiteles formája (lehet), azt igen. És ha minderre már tinédzserkorban sor kerül, az kifejezetten szexi.

A művész(et) látja, amit látni kell, és tanúskodik amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni; olyan, mint a Tanú szeme. Nem válogat az emberre mért szenvedésben, az emberi nyomorúságban. Az erkölcs sem mérlegelés kérdése.  

A tánc különösen alkalmasnak mutatkozik a hiány, a hiba felnagyítására és egyfajta „látó látás” megmutatására.

A burgenlandi Somfalván, Schattendorfban, 1970-ben született Chris Haring az osztrák kortárs tánc kiemelkedő, nemzetközi léptékű alkotója. Dacára, hogy a két, szomszédos ország táncélete közt meglepően hézagosak a kapcsolatok, Haring munkásságát a hazai nézők is jól ismerhetik. Legfrissebb bemutatóját Bécsben láttuk.