A 2016-os Everyness minden olyan jellegzetességgel bír, amit a Dance Me nélkülöz; az ötszereplős munkában van szín, árnyalat, dramaturgia, tartalom, esztétika – mindaz tehát, ami egy előadást művészi produktummá tesz/tehet.
A lélek tereit kutatják, a Zadam Társulat felszínesebben, de magával ragadó dinamikával, az IITTHHOONN sokkal komótosabban, mélyre ásva és beengedve minket az otthonteremtés mindennapjaiba, melankolikusabb és kevésbé izgalmas módon.
Némi hiányérzettel a hozzászólók megkapták, amire vágytak. A beszélgetésbe az alkotók is beleszőtték a gondolataikat. Az is kiderül, hogy Magyarországon azért egy kicsit mást jelentenek a dolgok, mint nyugaton.
Idén az északiak közül is a legészakibb főváros, Reykjavík adott otthont a fesztiválnak, és a házigazda izlandiak által prezentált nyitóelőadás rögtön feladta a leckét…
Az Ismeretlen Kutatása eredményessége nem a munkabemutatók eredményességén mérhető. Ezek közül a prezentációk közül sok nem nevezhető előadásnak, hiszen nem is ezzel a céllal jött létre (…). Még az sem garantált, hogy a kutatásnak hosszú távon materializálódó eredménye lesz. A jövő kockázattal jár.
Ellenmű, fricska, vitairat, pamflet, látlelet, emlékmű – ilyen és ezekhez hasonló fogalmak repkednek az ember fejében a Hodworks bemutatóját, a Délibábot nézve. A két, nagyobb egységre tagolt produkcióban ott sorakoznak a koreográfus, Hód Adrienn (dramaturg-alkotótársa ezúttal is: Szabó-Székely Ármin) egyes markáns, félreismerhetetlen stílusjegyei, s mint megszokott: megannyi új, friss motívum. Meg kacaj és gyász.
Az első reakció a döbbeneté, a veszteségé, a sokszínűség helyére pöffeszkedő egyféleség veszélyétől való félelemé, mely a szabad gondolkodást és önkifejezést megannyi kulturális területen fenyegeti.
Az individualizmus, a kommunikáció-képtelenség, az elidegenedés – jelenkori társadalmunk eme alapélményei foglalkoztatják és befolyásolják az alkotókat.
…valamiféle szent megszállottság is jellemzi a figuráját, újra és újra belekezd abba a kísérletbe, hogy megfogalmazza a tánc lényegét, hogy „pusztán” a testen keresztül érzékeltesse: a tánc önálló életet képes élni, a táncnak személyisége van, dönt magáról, cselekedni képes, és csupán médiumot keres a megnyilatkozásaihoz.
Tény, hogy a Today is today négyszerzős, illetve a Hullámok egyszerzős koreográfiája egymástól messze jár és keresgél, de mindkettő mélyén izzik a vágy, hogy így vagy úgy, de felülkerekedjen önmagán.
Miután két estén át néztem, ahogy táncosok rázkódnak a színpadon, rájöttem, hogy a tánckritikaírás és a szeizmológia rokonszakmák. Nézem a felszínt. A testek felszínét. A test remeg, a feszültség nő, váratlan mozdulatok és hangok robbannak ki belőle. Én pedig a rezgéshullámok terjedéséből próbálok következtetéseket levonni a mélybeli folyamatokra nézve.
Félelmeink egyszerre korlátoznak és tartanak minket biztonságban – erre a libikókára ülteti fel a nézőket a bodylotion co-dance. (…) A világvége érezhető Duda Éva koreográfiáján is, ám sokkalta távolibb, még korántsem bizonyos eseményként.
