Gyakran ér az a tudathasadásos élmény, hogy olyan kortárs, ráadásul fiatal alkotókat látok, akik nem a ma táncnyelvén, s nem is eredeti, saját hangjukon szólnak, ennek tetejébe lejárt szavatosságú üzeneteket közvetítenek.
…fel-felvetődik a kérdés, hogy ha a tánc „univerzális nyelv”,1 azaz mindenki számára érthető és elérhető, akkor miért nem látni olyasvalakit a résztvevők között, akinek nem telik a kétezer forintos óradíjra, vagy kerekesszékkel él.
A magyar táncosok többségéről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Sokoldalúak, kreatívak, elszántak, nem félnek rizikót vállalni, izzadni, keményen dolgozni.
Meg Stuart eléri, hogy az előadók mozgását ne pusztán mint tiszta táncot lássuk, hanem mint a tánc olvashatatlanságának manifesztumát.
Amíg meg nem áll a szívünk – a világhírű koreográfus müncheni produkciója már a cím által magasra teszi a lécet. Fizikai határfeszegetésre, féktelen energiabedobásra és teljes elszállásra számítok.
A spanyol, angol, román és svéd koreográfusokat felvonultató est egy olyan izgalmasan nemzetközi társulat erejét és tehetségét hirdeti, amelyet egy, már életében halhatatlanná lett koreográfus-óriás, a cseh Jirí Kylián vitt el a tánc-parnasszusra a nevével egybeforrott NDT élén töltött három és fél évtized alatt.
Hogy a néző felszabadulása megvalósulhasson, Hód a Pirkadban már bevált, régi trükkhöz nyúlt: négyzetes elrendezésbe ültette a közönséget, a színpad széleire. Zavarba ejtő pozíció, nézők egymással szemben, teljes világosságban. Itt aztán néző nézőnek, néző előadónak, előadó nézőnek, sőt egy ponton túl előadó előadónak „farkasa”.
Mi az, amit csak egy idősebb táncos, egy idősebb test és lélek tudhat? Mit jelent a test öregedése azoknak, akik a testükkel dolgoznak? Hogyan használja el az embert a hivatásos tánc, és mi kell ahhoz, hogy ez ne történjen meg? Miért dolgozik egy alkotó idősebb táncossal? És ha már ennyit mondogatjuk: egyáltalán létezik-e idős táncos? […]
„Tudom, hogy öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom – de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.”
Láthatóvá válnak a ráncok, a megereszkedett bőr és a petyhüdt izmok, mintha az idős táncosok testi valóságának megmutatása egyik oldalról az őszinte felvállalás, másik oldalról a szembesítés elkerülhetetlen része lenne.
Egy táncszínházi előadásban a prózai színészek vajon elegyednek vagy csak keverednek a táncosokkal?
Az Orkesztika Alapítvány által szervezett Szóló-Duó Fesztivál hiánypótló a magyar táncszcénában: fiatal, feltörekvő alkotóknak és kis léptékű produkcióknak nyújt bemutatkozási lehetőséget. Belépő a nagyobb szakmai ismertség világába, ami elengedhetetlen feltétele az alkotói előmenetelnek. A rendezvény szerethető – néhol talán túlságosan is családias – légköre vonzerővel bír a szakma számára, és bátorítja a pályakezdőket, akiknek a […]
