Horváth mozgásvilága azonban távol áll nem csupán a néptánctól, hanem minden ismert mozgásnyelvtől. Olyan, valójában egyszerű, de bármikor robbanásra kész mozgásmotívumokból szövődik, amelyek egyik pillanatban a köznapi mozdulatokra, gesztusokra emlékeztetnek, másik pillanatban kimondottan akrobatikus tudást, virtuóz felkészültséget várnak el az előadóktól.
Magyarország egyetlen független, nem állami fenntartású táncművészeti felsőoktatási intézménye a Budapest Kortárstánc Főiskola sokadszorra tartott év végi bemutatkozást a Trafóban, de először prezentálták az iskolát rendhagyó ünnepi műhely formájában. A Karácsonyi Kortárstánc Pikniken nyolc óra állt az érdeklődők rendelkezésére, hogy közelebb kerüljenek az intézmény szellemiségéhez. Nem volt nehéz.
Úgy látszik, nálunk csak az működik, ha valaki a parlament lépcsősora alján a hátára kap egy puttonnyi ügyet, és egymaga cipeli fel azt – a baj az, hogy mire felér, a batyu egy része kiszóródik, egy másik részét pedig a kormányőrök nem engedik bevinni.
Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.
Hol vannak már azok az idők, amikor a Rosas több estén át az Erkel Színházban, a Nederland Dans Theater (NDT) az Erkelnél alig kisebb Vígszínházban, Marie Chouinard és társulata pedig a Tháliában lépett föl? Elmúltak, talán már vissza se jönnek.
Bizony meglehetősen brutális tapasztalat volt számomra, hogy arrafelé szinte csakis a nálunk szinte még mindig ismeretlen konceptuális megközelítést értik kortárs tánc alatt.
A jelenetek azt járják körül, hogy reklámokon, manipulált közvéleményen, tradíción és egyszerű hétköznapi ostobaságokon keresztül a társadalom hogyan kasztrálja és miként veri béklyóba a női természetet.
Mi az összecsapás, a doboz-, párna- és pokróccsata oka? Ez azért is lényegi, mert a mű egy cselekvés/tett fonákját, inverzét mutatja meg. Azaz, a párbaj/harc helyett a párbaj- és harcképtelenség körül gravitál…
Látjuk-e egymást, tanúi vagyunk-e egymásnak, jól látjuk-e, amit látunk, egyáltalán, mi az a jól látás? A Schrödingerre várvában alakváltó figurák, váratlanul elkanyarodó, megváltozó helyzetek sorakoznak előttünk.
Az ökör dramaturgiailag nincs kész, és a kritikus fintorgás itt be is fejezhetné. Van azonban valami más a darabban, ami előhozza a kritikusból az elemzőt.
Mielőtt szétcincálnám a rendezőt, gyorsan leszögezem: Ohad Naharin élete és munkássága rendkívül érdekes, a Mr. Gaga pedig becsületesen vázolja fel a világsikerig vezető utat.
A táncosok hétköznapi cselekvésekkel törik meg az emelkedett és szakrális tartalommal átitatott aktusokat: a halott felett gyászolók például két pofára tömik magukba a popcornt és szeméttel szórják tele a sírt.
