Napról napra

A rendező újabb és újabb aspektusban mutatja meg a szereplők közötti viszonyokat, mindezt a verbalitást mellőző mozgás nyelvén.

Az első jelenetből világossá lett, hogy a darab Jónás Zsuzsának, Jónás Zsuzsáért született, az utolsó epizód fenséges koreográfiai találmány, összegző mélységgel. Ám alig tudom, mi van a kettő között.

A két „felvonás” gyakorlatilag két önálló, cím nélküli egyfelvonásos, amely sem gondolati, sem tematikai, sem (mozgás)stílusbeli rokonságban nem áll egymással.

A Szász Dániel alakította szuperhős előbb mint bárányfelhő, majd mint viharfelhő van jelen, végül felhőtlenné válik.

Juronics nagyvonalú rendezői tervei mintha egyre inkább elnyomnák a koreográfusi aprómunka iránti kedvét…

Soha nem éreztem ennyire kortárs előadásban, hogy az alkotó csupán benyomásokat rögzít, és nem érzi kényszerét sem didaxisnak, sem konkrét helyzetábrázolásoknak.

… az előbbiben Katona Gábor koreográfus kísérletezik, az utóbbiban bevált fogásainak hadrendbe állításával megoldásokat keres.

Bármelyik brechtiánus rendező megnyalná a tíz ujját ettől a csúcsra járatott elidegenítő effektustól.

Duda Éva koreográfiájában a karneválhoz lényegileg tartozó, véget nem érő élethömpölygés helyett a jelenetekre szabdalás nyilvánvalóan könnyített menet.

Az ars poeticám lényegében ugyanaz, mint ami a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesnél is volt: újszerű táncszínházi nyelv kialakítása.