Napról napra

A Vígszínház Shakespeare-szövegeket „testközelbe” hozó sorozatának legújabb darabja a Hamlet, mely a színház fennállása óta először kerül repertoárra. Eszenyi Enikő az 1999-es Alföldi-rendezésnél már bevált vígszínházas receptet követi: erőteljes hanghatások, a technikai lehetőségeket maximálisan kiaknázó látványvilág, továbbá a történet számos elemének mai helyzetre való adaptálása, amit a dráma újrafordítása is segít.

A csaknem két évig készült, és épp idén száz éve, 1917-ben az Operaházban bemutatott mű azonban zeneileg annyival komplexebbnek bizonyult a szüzsénél, hogy szinte képtelenség úgy táncszínpadra vinni, hogy mind a librettónak, mind a hangzó anyagnak hibátlanul megfeleljen.

A Baltazár Színház az egyetlen magyar társulat, amely Down-szindrómás színészeket foglalkoztat. Legújabb előadásuk, a Nézzünk bizakodva a jövőbe! Örkény-egyperceseket és más szövegeket dramatizál. Adorjáni Panna, Nánay István és Kovács Bálint színikritikusok arról beszélgettek, lehet és kell-e „ugyanúgy” nézni ezt az előadást, mennyire szól az egész a nézőről is, és mi sikerült jobban és mi sikerült […]

Szabó-Székely Ármin jól dramatizált szövege és a meghökkentő betétdalok ellenére sem lesz radikális az újragondolás. Nóra és Helmer csúcsjelenetében a túlzó gesztusok elmaszkolják az érzéseket, és ez is a polgári szobaszínházat idézi.

Horváth mozgásvilága azonban távol áll nem csupán a néptánctól, hanem minden ismert mozgásnyelvtől. Olyan, valójában egyszerű, de bármikor robbanásra kész mozgásmotívumokból szövődik, amelyek egyik pillanatban a köznapi mozdulatokra, gesztusokra emlékeztetnek, másik pillanatban kimondottan akrobatikus tudást, virtuóz felkészültséget várnak el az előadóktól.

Az Emlékmű 0 egy normalizációs, esélyegyenlőségi mozgalomhoz hasonlatos tánc-tárlat.

Koltay újra összeszedte, megrendezte. Végtére is miért ne? Történészek, újságírók, politikusok és egyéb előadóművészeknek szabad, neki meg nem?

Bevallom tehát, hogy noha megragadott, voltaképp nem értem, amit láttam – és ez késztetett erre az írásra.

  A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…

A legfontosabb jelrendszerré a színészi test válik…

Talán inkább: fájdalmak és közös felelősségek. Hiszen itt van egy közösség, amelybe a néző is beleértheti magát.

Én úgy érzem, hogy az előadás minden egyenetlensége, problémája ellenére fontos lépés lehet az úton, amelyen Vidnyánszky Attila visszatérhet ahhoz a – magyar színpadokon szinte csak rá jellemző, kép és látvány költészetére építő – színházi nyelvhez, amellyel korábbi jelentős, lírai vagy epikai szövegekből építkező, ideológiai ballasztoktól mentes előadásait formálta.