A fesztivált átszövő nagy korrupciós keretjáték nyilvánvalóan nemcsak arra volt jó, hogy néhány napig eltartható álvalóságmentes fikciók jöhessenek létre, hanem arra is, hogy tovább formálódjon egy amúgy is formálódóban lévő közeg, egy egyelőre nagyrészt a fővárosban koncentrálódó közösség, amelyben fontos szerepet játszanak a politikailag aktív fiatalok.
A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni.
Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.
Jó kérdés, hogy a neurózisok eme tablója voltaképpen miről szól, milyen titokba is avatná be nézőjét az előadás, amiről az ne tudott volna – és itt nemcsak a mélyebb gondolati intenciókra, illetve azok hiányára gondolok (…), hanem ettől elválaszthatatlanul a színháznyelvi megformálás módjára is.
A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…
…a Voyager 3-ban Gergő kapja meg „az emberiség” üzenetét, és ezzel nem dimenzionálom túl az előadást, hiszen egy egyedben, egy kis megesett történetrészletben – mint cseppben a tenger – benne rejlik a földgolyó, az egész emberiség története.
Ebből a nem-színházból hiányzik az érzékiség.
A konszolidált művészetek a kialakult (vagy áhított) rendet reprezentálják, a kísérletezés pedig a zűrzavart, a változásokat, az érlelődést.
Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.
…nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem.
