A közelmúltban a Jurányi Háztól a Marczibányi Térig, a Müpától a hétvégi tömegrendezvények haknijaiig igyekeztem minél többféle (tánc)nyelven megszólaló, gyerekeknek szóló táncelőadást megnézni.
Artner Szilvia: Szépen szóló
2 in 1 kritika: Tünet Együttes: Loop – merülés két levegővel és Vadas Zsófia Tamara: Sleeping Beauty Project
Mire kibontjuk az alkotók által kínált, egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb tartalmakat, és meg tudjuk állapítani, hogy a velünk szemben ülő most mosolyog ránk, vagy csak a nirvánába néz a fejünk fölött, addigra megszeretjük a szituációt – és haza sem akarunk menni, ha bekapcsolva hagynak nekünk valami zenét.
Jó kérdés, hogy a neurózisok eme tablója voltaképpen miről szól, milyen titokba is avatná be nézőjét az előadás, amiről az ne tudott volna – és itt nemcsak a mélyebb gondolati intenciókra, illetve azok hiányára gondolok (…), hanem ettől elválaszthatatlanul a színháznyelvi megformálás módjára is.
A szeretet sóvárgásában érnének össze a generációk? Vagy a bensőségesség újraélése lenne a záloga és feltétele a személyes megbékélésnek, a túlélésnek? Kérdések, kérdések…
…a Voyager 3-ban Gergő kapja meg „az emberiség” üzenetét, és ezzel nem dimenzionálom túl az előadást, hiszen egy egyedben, egy kis megesett történetrészletben – mint cseppben a tenger – benne rejlik a földgolyó, az egész emberiség története.
Ebből a nem-színházból hiányzik az érzékiség.
A konszolidált művészetek a kialakult (vagy áhított) rendet reprezentálják, a kísérletezés pedig a zűrzavart, a változásokat, az érlelődést.
Az utóbbi évek fejleménye a szerzői/társulati színháznak a kőszínházakban tapasztalható markánsabb jelenléte.
…nem gondolnám, hogy blöff, mint ahogy nem nevezném se jó, se rossz színháznak sem.
Szász Dániel egyszerre érkezik a játéktérbe Hajduk Károllyal, és innentől kezdve játékuk különbözősége elszakíthatatlan párossá teszi őket.
