Napról napra

…a világgal szembeszálló kivételes egyén, a romantikus értelemben vett zseni szexuális felsőbbrendűsége és potenciája okán is különbözik a „többiektől”.

A Krúdynál megszokott intimitás, érzékiség, a premier plán látószög illúziójának s vele a bensőségesség érzetének felkeltése hiányzik elsősorban.

A sivár, gyötrelmes jelenből idilli, bukolikus emlékként dereng elő a régi élet. Igen, ide jutottunk.

Én úgy érzem, hogy az előadás minden egyenetlensége, problémája ellenére fontos lépés lehet az úton, amelyen Vidnyánszky Attila visszatérhet ahhoz a – magyar színpadokon szinte csak rá jellemző, kép és látvány költészetére építő – színházi nyelvhez, amellyel korábbi jelentős, lírai vagy epikai szövegekből építkező, ideológiai ballasztoktól mentes előadásait formálta.

Cervantes, a cervantesi Don Quijote, Verebes átirata és Vidnyánszky rendezése többszörösen „elmegy egymás mellett” – egyik elfüstöli a másikat, nem körvonalaznak markáns könyv-, kor-, kultúra- és karakterképzetet.

Az egyetlen, amit elmondhatok magamról, hogy abban az értelemben mégiscsak marxista vagyok, ahogy Marx fogalmazta meg: „Az ideológia nem más, mint hamis tudat.” (MATTHIAS LANGHOFF)

Nos, aki a Nemzeti Színházban örömét leli a Körhintában, az nemigen tudhat mit kezdeni a Branddal. És nem ideológiai tartalom különbözteti meg egymástól élesen a két előadást, hanem a minőségük, valamint a bennük rejlő színházfelfogás és szakértelem (illetve az utóbbi hiánya).

A Vidnyánszky Attilára jellemző komplex-látomásos színházi nyelvezet ezúttal nehezen áttekinthető, zajos kavalkádban, Olekszandr Bilozub zsúfolt, mindenfelé osztott-tagolt-szintezett díszletében mutatta magát.

Az elmúlt években Magyarországon végbemenő kultúrpolitikai változások kapcsán osztrák szomszédaink „ízelítőt kívántak adni egy színházi nagyhatalom kínálatából”.

A SZÍNHÁZ 2014. májusi számában „Nem nézőknek hízelgő csecsebecse színház” címmel összeállítás jelent meg a Vidnyánszky-recepcióból. A válogatás keresztmetszet a rendező munkáit elismerő kritikákból. A nyomtatott lapban terjedelmi korlátok miatt nem közölhettük a gyűjtemény valamennyi darabját, ezért honlapunkon elektronikus tanulmánykötetben tesszük közzé a teljes anyagot.

Olyan ez a délután, mint egy kakaós csiga: a legtocsogósabb a közepe.

A Vidnyánszky-féle Liliomfi bárhol játszható, és a beregszásziak virtuóz előadásában bárhol élvezhető, csak a Nemzetiben nem, mert a Nemzeti színpada – nemcsak technikai, hanem szimbolikus értelemben is – hatástalanítja az előadásukat.