Napról napra

A hetvenes‒nyolcvanas évek fordulóján divat volt – az akkori magyar közmédiában – Csehovot parodizálni: a paródia pedig éppen akkor hatásos, ha a színházi modorosságokon ironizál, s akkor filozofikus, ha társadalom-lélektani elfojtásokat hoz felszínre egy-egy gegben.

Nézhetjük persze bizonyos aspektusból farce-nak (ahogy magunkat nevetségesnek), de egyelőre nem az.

Idén a Hamlet köré szerveződött a fesztivál, ahogy tavaly A vihar mutatkozott meg többféle színpadi értelmezése által…

Don Juan pedig felcserélhetővé válik Jézussal…

 …nehéz bárkiben is meglátni a jót, s ebben Zsótér sem segít.

Acélkemény anya. Törékeny fájdalom-hercegnő.

Körülöttem sok minden megváltozott – például maga a rendszer -, nyilván én is változtam, de a Radnóti továbbra is minőségi kamaraszínházként kíván működni.

Mifelénk nemegyszer előfordul, hogy az előadás minőségével köszönő viszonyban sincs az elért közönségsiker (ami persze megint nem csupán az üzleti célú színházakra jellemző).

…Tarantino legőrültebb figurái állnak a legközelebb hozzám.

Az egészben az energiák áramoltatása a legfontosabb.

Blanche magyart tanít egy amerikai kisváros középiskolájában.

Ugyanazon szerzők ugyanazon darabjai kerülnek színre, legfeljebb egyikük-másikuk egy időre „kimegy a divatból”, hogy aztán néhány évad múltán ismét mind sűrűbben vegyék elő.