Napról napra

Vajon mit sikerül kezdeni a darab meglehetősen egyértelmű figuráival és helyzeteivel? Hogyan lehet a közel százhúsz rövid snittből álló, de cselekményt csak nyomokban tartalmazó jelenetfüzért erős előadássá formálni?

Mit jelent bezárva lenni, majd eszmélni és szabadulni, illetve milyen egy zárt rendszerbe beépülten kifulladásig menteni a lehető legtöbb lelket – erről a két, rokonítható témáról szól két nyomasztóan szép játék ezen a télen. Mindkettő rendelkezik valóságalappal. A lényegük pedig ugyanaz: menekülj!

A kórus nehéz szólamát a szolnokiak jól bírják, csak sajnos az a hallgató érzése, hogy ha a rendezési (remek) ötletek nem segítenék a mű befogadását, akkor ez a kvázi oratórium óhatatlanul unalomba süllyedne.

Félelmeink egyszerre korlátoznak és tartanak minket biztonságban – erre a libikókára ülteti fel a nézőket a bodylotion co-dance. (…) A világvége érezhető Duda Éva koreográfiáján is, ám sokkalta távolibb, még korántsem bizonyos eseményként.

Egy sci-fit látunk, ami önmagában is elég lehet, de a szerzőpárostól eddig nem ehhez szoktunk, hanem ahhoz, hogy minimum duplafedelű történetekkel állnak elő. Újdonság az is, hogy ezúttal nem ők állították színpadra a darabjukat, nem maguknak, hanem a rendező felkérésére, a Vígszínháznak dolgoztak.

A Kazinczy utca szombat esti kavargásában, turisták és legénybúcsút tartó angol ifjak között szlalomozva csak a nagyon figyelmes szemlélőnek tűnik fel a Salemi boszorkányok bemutatóját reklámozó plakát. A Tesla Teátrumot sem olyan könnyű megtalálni. Az Elektrotechnikai Múzeum udvarán keresztül közelíthető meg, amit a hatvanas-hetvenes évek ikonikus neonreklámjai díszítenek. Van itt pislogó szemű antikváriumbagoly, Patyolat és […]

Erőteljes a felütés: Horváth Szabolcs elegáns miniszterelnöknek öltözve éppen a lemondási beszédét gyakorolja, önnön szemére hány, amiért gyűlöletre idomította saját országát, miközben odakint a világban a saját hírnevét igyekezett öregbíteni.

Végre előáll Magyarország vezető balett-társulata egy nemzetközi mércével is mérhető, ismert és keresett külföldi koreográfusokat felvonultató kortársbalett-esttel – én elviekben legalábbis ezt tartom a Triple Dance-ről, a lábjegyzetekről majd később –, kommunikációjuk fő csapásiránya mégsem ezt erősíti, nem ennek segít megágyazni, hanem a klasszikus balettre mutat vissza, azzal próbál takarózni, mintha bármi pironkodni- vagy szégyellnivaló […]

Sehol máshol nem fog tudni így megszólalni az előadás, ilyen hitelesen, mint Gyergyóban. Ami itt igazság, az egy vendégjátékon póz lesz. És mégis oly rokonszenves nekem a bátorság, amellyel az alkotók elfordulnak az (erdélyi, budapesti, bukaresti, európai stb.) szakma feltételezett elvárásaitól, és csinálnak egy minden értelemben gyergyói előadást. Ez a Három nővér nem attól „helyspecifikus”, […]

A teremtett univerzum és a színház működtetésének „törvényszerűségei” hasonlóképpen folynak át egymásba, mint az első és a második jelenet: egymásba öltve, egymás által átmosva, Isten ürügyén beszélve színházról, a színház ürügyén pedig Istenről. Prospero kétszer rántja ki a „halcsontváz” oldalába vájt szekrénykéből, mint valamiféle szentséget rejtő tabernákulumból, magát A vihart (felismerhetően a Nádasdy-fordítást).

Hegymegi Máté rendezése olyan, mintha lenne Büchnernek egy Woyzeck című drámája, amelybe a rendező erőteljes gesztusként beillesztene egy, a vásári kikiáltó szájába adott szövegmontázst, hogy így tartsa távol tőlünk az előadást. Miközben ennek épp az ellenkezője igaz: Büchnernek nem maradt fenn Woyzeck című darabja, viszont a Kikiáltó (vagy Bolond, akinek viszont minden egyes sorát ő […]

Hogy olvasóink jobban szeretik a párbeszédesebb műfajokat, azt az is jelzi, hogy a tíz legolvasottabb cikk között összesen öt interjú van.