Az, hogy az építkezés, felújítás, de még akár egy szimpla kazánjavítás is pokoljárással felér, mert vagy eleve nincs is iparos, vagy ha van, drága, és még akkor is átver minket vagy elrontja, akkora klisé, hogy nem igazán adja magát nagyszínpadi produkciónak, pláne a Katonában.
Akkor hát, ennyi volt! – gondolhatnánk, de nincs ez így. Mert az a másfél évtized, amelynek minden nyarán együtt dolgozott a Máté Gábor és Horvai István vezetésével 2003-ban végzett színész-osztály, nyomott hagy a magyar színházi kultúrában. Az első három év zsámbéki előadásai, a Migrénes csirke, az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja és a Belemenekülők…
Vannak-e tabuk a színházi múltfeldolgozásban? Tabu-e Trianon a mai magyar dráma és színház számára? Végső soron: van-e dolga, teendője a magyar színháznak a Trianon-trauma feldolgozásában? És ha van, mi az akadálya ennek? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg neves színházi alkotókat, szerzőket, rendezőket. Vajon miért hiányzik a színházak műsorából a nemzeti történelem ezen epizódja, és abban…
A 18. Spinoza Zsidó Fesztivál a korábbi évekből örökölt repertoár mellett három bemutatót hozott, köztük két ősbemutatót: a Szerelmünk, Sisi monodrámát és a Fagypont alatt felolvasószínházi előadást. A 2008 óta sikerrel játszott Címzett ismeretlen pedig új szereposztásban, új rendezésben tér vissza.
Szögezzük le mindjárt a legelején, hogy Elfriede Jelineket fordítani jóformán a lehetetlenséggel határos. E megállapítás az osztrák írónő esetében nem abban az egyszerű és általános értelemben érvényes, amely szerint a fordítás sohasem lehet képes a maga teljességében visszaadni az eredeti szöveg stilisztikai és jelentésbeli gazdagságát. Jelinek szövegei azért fordíthatatlanok, mert megformáltságukat elsősorban nem a nyelv…
A Mariahilfer Strasse Gorenje hűtői, amelyeket a szüleim generációja hozott haza a Trabi tetején, mára a Trabikkal együtt rozsdatemető-szerű helyeken leltek örök, háborítatlan nyugalomra. Fejes Endre és Tasnádi István kérdése lényegét tekintve egyszerű és ugyanaz: hogyan jutottunk idáig? Többhangú kritika Urbán Balázs kritikus és Bóna László író kommentárjával
Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.
A focit, a chiantit és a tiramisùt szereti, a hízást meg a rossz kritikát viszont nem; képes jól próbálni és tud írni is a próbafolyamatokról. Ez mind-mind kiderül Máté Gáborról a Színházi naplók olvastán.
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
