Talán nem túlzás azt állítani, hogy ma minden hazai színházi fesztivál legnagyobb nehézsége az önmeghatározásban rejlik – azaz, hogy kinek, hogyan, kikkel és miért szerveződik. A kultúrpolitikai gyakorlat ugyanis egyértelműen kijelöli azokat az intézményeket és szerveződéseket, amelyeknek a domináns ideológia mentén, jelentős pénzügyi támogatással ellátva kötelezően meg kell fogalmazniuk az úgynevezett „örökérvényű” igazságokat mind a…
…erről szól a Thealter plakátjának pillangója: valamiféle önreflexión keresztül létrejött átváltozásról, alkalmazkodásról, aminek szerencsés helyzetben úgy esztétikai, mint gyakorlati hozadéka is lehet. Élni kell, még ha reánk szakadt is a mennybolt – mondaná Lady Chatterley…
A szegedi Thealter harminc éves, a pandémia miatt a megszokott nyárközéphez képest idén később kerül rá sor. A fesztivál művészeti vezetőjével, Balog Józseffel Proics Lilla, a Thealter szakmai beszélgetéseinek egyik állandó részvevője beszélgetett.
…különösen fontos, hogy a helyi formációk is hangot és bemutatkozási lehetőségeket kaphattak. Nemcsak a kánon csúcsa számíthat izgalmasnak, hanem a függetleneken belül a még függetlenebbek, avagy a lokális társulatok, amelyekből számos működik Szegeden, ráadásul többségük csak részben foglalkozik hivatásszerűen színházcsinálással.
A Thealter tehát nyit, s nemcsak esztétikai tekintetben, ugyanis szubjektív módon is észlelhető, hogy egyre több a Thealter-turista: ahogy a függetlenek egyre nehezebb helyzetbe kerülnek, úgy lesz ez a fesztivál egyre népszerűbb és izgalmasabb.
Még két órája sem vagyok Szegeden, de már bekötött szemmel kell futnom katonák elől, akik lelőtték az apámat. Erősen kezdődik az első Thealterem. Bár nem kerültem többet olyan szélsőséges helyzetbe, mint a bOdyssey Escape című előadásán, az izgalmak megmaradnak. Mert ami az idén 29 éves Thealter fesztiválon töltött három napom alatt történt, az soha nem jó…
Az Interferenciák kommunikációja jobban érthető a román fesztiválkultúra felől, amely szereti az eleganciát, a protokollt. Általában véve a román színház a fényes ünneplést preferálja, gondoljunk az előadások végén feltétel nélkül állva tapsoló, bravózó közönségre, vagy a román kritikára, amely sokkal szívesebben dicsér, mint elemez.
Némi hiányérzettel a hozzászólók megkapták, amire vágytak. A beszélgetésbe az alkotók is beleszőtték a gondolataikat. Az is kiderül, hogy Magyarországon azért egy kicsit mást jelentenek a dolgok, mint nyugaton.
A Divadelná Nitra szervezői idén sem akarták megúszni az erőteljesen problémacentrikus és rendszerkritikus fesztiválprogramot, mi több, olyan kérdéskört igyekeztek körüljárni, amelynek kulcsfontosságát Kelet- és Közép-Európában aligha szükséges hangsúlyozni.
Egy szép nyári napon Boros Kinga és Rádai Andrea, a Színház folyóirat két szerkesztője elhatározta, hogy elmennek Szegedre, a Thealter fesztiválra, hogy kritikusi hivatásukat gyakorolhassák, vagyis hogy előadásokat nézzenek. Azaz valójában sokat tépelődtek, nem őrültség-e, amire készülnek, ugyanis kiskorú gyermekeik (4, 5, 6 és 8) felügyeletét csak a helyszínen, egymás segítségére támaszkodva tudták megoldani.
