„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha…
„(Haza)megyek előadást nézni.” – mondom az egyik órám után, majd otthon, melegítőben, kávéval és nasival bekészülök a Zoom elé, hogy megnézzem a Szkéné Színház ifjúsági és közösségi programja, a Rakpart3 online közösségi játékát. Nem érzek kezdés előtt különös izgalmat, olyat, amilyet egy „klasszikus” színházi előadás előtt szoktam, végülis mi történhet velem? Legfeljebb elmegy valamelyikünk internete,…
Hogy miért lett a darab címe És, már nem emlékszem. De azok a színházi alkotók, akiknek módjukban áll írni és rendezni, sőt a saját írásukat rendezhetik, előbb-utóbb elkészítik a saját „színházról” szóló előadásukat. Nos, nekem ez volt az.
Soha nem találkoztak, egymástól sok száz kilométerre dolgoznak, az út, amelyet színészként járnak, mégis hasonló. Dálnoky Csilla csíkszeredai színésznő a kaposvári Mészáros Sárát szólította meg.
…a fiatal alkotóknak el kell fogadni a klasszikusokra épülő és azokat receptszerűen újrajátszó hazai színház struktúráját, s maximum ezen belül marad tere a kísérletező kedvnek.
Túltermelési válság van a témába vágó előadásokból, azokból pedig különösen, amelyek egy másik nemzet traumájának felhasználásával próbálnak szólni a lokális, magyar múltfeldolgozás adósságairól, mintegy törlesztendő azt. Önmagában már ez a szándék sem problémamentes, hiszen amikor a magyar színház egy másik nemzet traumáit allegóriaként igyekszik felhasználni, szükségszerűen elkerüli a konkrét fogalmazásmódot, és ebben lehet némi bátortalanság…
Nem is az az igazán érdekes, hogy mi a különbség egy modern és egy posztmodernbe hajló Shakespeare-feldolgozás között, hanem sokkal inkább az, ami a gyökeresen eltérő koncepciók dacára egyformán foglalkoztatta mindkét alkotócsapatot.
A bibliofil Peter Kien professzorról szőtt groteszk történet egy megkapóan karakteres előadásban tárul elénk, a szöveg ezúttal magával ragadó természetességgel olvad össze a koreográfiával, másfelől a rendezés vizuálisan is új elemekkel operál, megteremtve ezzel egy iróniával átitatott, lidérces atmoszférát.
Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.
Horváth Csaba rendezéseinek az utóbbi években tapasztalható változása, az elvontabb mozdulatokból a szemléletesen nyomatékosító vagy éppen ellenpontozó gesztusnyelvre váltó mozgásvilág kifejezetten jól áll a darabnak. A Forte Társulat előadása ezáltal egy csendesebb sodrású burleszk és egy elemelt szatíra egynemű elegyévé válik.
