Vidnyánszky Attila rendezésében folytatódik a darabon való, 1954 óta tartó „barkácsolás” is. Soha, senki nem fog bevállalni egy „historikus” Csárdáskirálynőt: semmit nem csavarva az 1916-os pesti változaton, a Gábor Andor-szövegekkel, mikrofonok nélkül, az eredetit imitáló világosítással, a fotókból rekonstruálható díszletekkel és jelmezekkel… Vidnyánszkyék tuningja – éppen, mert közben mintha megadnák a szövegkönyvnek és a sajátos…
Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.
Nem idegen napjainktól a hitre való, plakát-egyszerűségű agitálás, s ennek a játéknak is ez a leghangsúlyozottabb vonulata. Lesz is érző – büszke vagy legalább bűnbánó – közönsége, bármerre járnak majd vele. S bár iskolás a mód, ahogy az alapgondolatot elénk tárják, megrendít annak felismerése, hogy ezt tényleg vigasztalásnak szánják.
Idén is feltűnt az, hogy a MITEM-en az orosz színház jelenléte igen hangsúlyos: két pétervári és két moszkvai társulat érkezett. Az is egy szempont egyébként – a Nemzeti Magazinban olvastam –, hogy nyugati színházba könnyű eljutni, oroszországiba nehezebb és költségesebb, hát örüljünk neki, hogy helybe jönnek az orosz társulatok. Meg az orosz nézők is. A…
Az a színházi nyelv, amelyen Vidnyánszky Attila legjobb és legfontosabb alkotásai megszólalnak, csupán az előadás egyik – és nem feltétlenül a legfontosabb – rétegének tekinti a szöveget. Ezek a nagy lélegzetű produkciók nem szöveginterpretácók, hanem egy központi gondolat, eszme, ideológia köré épített asszociációs rendszerek; a képzettársítások lehetőségét pedig változatos akusztikus és vizuális eszközök teremtik meg.
Szép, igaz gondolat a hazáért érzett, mindenek feletti aggodalom, csak éppen a mérték, a számomra is oly fontos eszme mértéktelenül egysíkú középpontba állítása itt és most sokat ront a hatáson.
Okkal feltételezi a filológia, hogy kétszáz éve éppen ilyentájt, 1817 őszén Katona József – Bárány Boldizsár Rosta című kéziratos dramaturgiai bírálatát paragrafusról paragrafusra hűen követve – már javában dolgozott a Bánk bán két évvel korábbi „első kidolgozásának” átírásán. Talán a véletlen különös iróniaérzéke, hogy Vidnyánszky Attila két új Bánk bán-bemutatója a Bárány Boldizsár-féle kritika –…
Minden utal valamire, az előadás egy másik hatáselemére, de minden utaláslánc megszakad valahol. Mint a zene. Még csak azt sem érezni, hogy valahova, egy középpont felé, egy teológiai tézis felé futnának ezek az asszociációs láncok.
Operába általában úgy megy az ember, hogy a cselekménnyel tisztában van. Nem a sztorira figyel, hanem – természetesen a zeneélvezet mellett – arra, ami a színpadon zajlik, az aktuális értelmezésre, amit a viszonylag lineáris jelenetezéstechnika megsegít. Vidnyánszky Attila pétervári Bűn és bűnhődés-rendezése, bár nem (egészen) opera, azoknak semmiképpen sem javasolt, akik Raszkolnyikov történetét alaposan nem…
Ez az írás abból indul ki, hogy az alábbi előadások legfontosabb kontextusa az 56-ról való mai közbeszéd, amelyet a politika határoz meg. Ahogy az intézményi hátteret is: az itt szereplő produkciók többségét támogatta a központi Emlékbizottság.
