– Miért nem írnak Trianonról drámát a maiak? – Mert senki nem hirdetett pénzes pályázatot rá, azért. 1. (szinopszis) Udvarház az első világháború utolsó napjai után. A nagypapa (ferencjóskára hasonlít, de nem ő az) katonásan haldoklik, néha Miasszonyunkhoz fohászkodik magyarul, máskor bécsi dialektusban káromkodik németül. Apu (tiszapistára hasonlít, de nem ő az) ideges, az ideiglenes…
Ahogy az eredeti is rendkívüli éleslátásról, pszichológiai érzékről és kritikai gondolkodásról tanúskodik, az átirat is megtartja a kíméletlen külső nézőpontot és az aktualitásra épülő humort. Egyértelművé teszi: ha más díszletek között is, de ugyanaz történik, mint száz éve. És feltehetően ugyanez lesz 2045-ben is.
Arról beszél, hogy egyszerre rettenetesek a férfiak, és vagyunk rettenetesek mi, nők. Hogy milyen egyediek ezek a történetek, és milyen tipikusak. Mennyire szívszorító az egész, és olykor mennyire nevetséges.
A mi nagy népi színházunk (a társadalom) tapasztalatom szerint a szembe nem nézést tűzi műsorra folyamatosan. Az emberek lapítanak és hárítanak. „Vagyis hogy élni akarnak.” (© Petri)
Hogy miért lett a darab címe És, már nem emlékszem. De azok a színházi alkotók, akiknek módjukban áll írni és rendezni, sőt a saját írásukat rendezhetik, előbb-utóbb elkészítik a saját „színházról” szóló előadásukat. Nos, nekem ez volt az.
Az erdélyi szászok közelmúltjával foglalkozó, egyszerre költői és epikus szöveg rendhagyó módon drámai: a szerkezet, szereplők, időkezelés, nyelvhasználat mind kihívást jelentenek a színrevitel során, de a dráma katartikus hatása vitathatatlan.
Adott egy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt háborús bűnös, aki éveken át folyamatosan a rossz irányba haladt, és akiről Hollandia felszabadulása után a sajtóban is mint a gonosz megtestesítőjéről írnak. Ez az ember ugyanaz, mint aki gyerekként kéri apját, hogy bocsásson meg az ellene vétkező bátyjának, illetve akit ugyanúgy segítő szándék vezet később vállalatigazgatóként a munkásokkal való…
Angol színházi körökben él egy anekdota arról, hogy a legmegrázóbb katasztrófát követő napon már kopogtat egy drámaíró a londoni nemzeti színház dramaturgjának az irodája ajtaján: „Van erről egy darabom!” Valóban, a szakma híres arról, hogy gyorsan reagál a világ eseményeire, és a színház által biztosított társadalmi és politikai fórumot használja arra, hogy fontos, a közösséget…
Egy ponton túl az domborodik ki a darabból, hogy mindenki hibázik, és olykor el is bukik, de igazából csak boldogulni akar valahogy, keresi az útját – ezzel pedig olvasóként és nézőként is nagyon könnyű menni, közösséget vállalni.
A neves horvát író Felejtsd el Hollywoodot! című vígjátékán egy éve jót derülhettek az olvasók. Most egy idős színészpárról szóló, meghitt, olykor szívbemarkoló történetet ismerhetünk meg.
