„Ki nem sz*rja le a kritikát az internet korában?” ‒ hangzott el nemrégiben a retorikusnak szánt kérdés egy beszélgetésen. Időről időre hallani, olvasni ilyesmit akár a szakma által kifejezetten elismert színészektől is. Vagyis olyasvalakiktől, akiket nem holmi sértettség, inkább csak a trendiskedés szándéka motivál, amikor közösségi médiát, rajongói oldalakat, posztokat és kommenteket emlegetnek – mintha…
Azt is meg kell jegyezni, hogy „a férfiak rosszak, mindenre képesek”, de közben a sok kérdés mind kimondatlan marad. Eszterben mindössze a megmagyarázhatatlan zavart s a szégyent ülteti el: most valahogyan másként kellene viselkedni, de hogyan is?
Irodai életforma, kiégés és robotizált szexualitás – jelenünk égető problémái ezek, és egyáltalán nem gondolom, hogy ilyesmivel nem szabad viccelni. Ugyanakkor vágytam volna rá mind Az algoritmus, mind az Irodai patkányokesetében, hogy ennél egy kicsit messzebbre merészkedjenek a választott anyagban.
…alkalmas-e vajon a szánalom arra, hogy színpadi történet magasodjék fel belőle? Rendelkezik-e elég erővel az alkotói részvét ahhoz, hogy beleborzongjunk a látottakba?
A szereplők egytől-egyig konfliktushelyzetbe kerülnek: akarnak gyereket vagy nem akarnak gyereket. (…) Egy-egy ember életének a legfontosabb és egyben legintimebb kérdései ezek – még akkor is, ha a politikai és a társadalmi elvárások nem hajlandók erről tudomást venni, hanem egyértelmű és leegyszerűsítő válaszokat erőltetnek.
Mintha ekkor valósulna meg az, amiről korábban annyit beszélt, amivel annyit próbálkozott, amit a színészi munka lényegének tartott: hogy érdekelje őt az, akit eljátszik, és ezért megpróbálja megérteni mindazt, amit érez, amin keresztül megy.
És olyan megközelítés is létezik, mely a táncot mint az örök ismétlés és visszatérés, újrajátszás allegóriáját bontja ki – úgy tűnik, ez utóbbi szemléletből indul ki két közelmúltbeli koreográfia, Nagy Zoltán Point of no return és Nagy Csilla AMőBa – az örökké változó Egység című előadása.
A Benne vagy a pitiáner országrontás feketekomédiája: egy mindennapi anyagi gondokkal küzdő kisvállalkozás és egy sündörgő hivatalnok korrupt összjátéka. Mintha az élet írta volna, olyan valóságos, és olyan precízen van összerakva, mint egy svájci automata óraszerkezet.
Május 14-én a Trafóban adják át a Halász Péter-díjat – párhuzamosan a legjobb kortárs táncelőadásnak járó Lábán-díjjal. A jelölt produkciók laudációi már most olvashatók.
Schwecthje Mihály filmrendező az elmúlt időszakban több interjút adott Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 című filmje kapcsán, ennek a beszélgetésnek az apropóját viszont az általa írt és rendezett színdarab adta. Egy kis borsodi falu végletesre karikírozott világa, az a Magyarország, amelyet a többség nem szeretne látni – ez Az örökség, Schwechtje darabja a Jurányiban, amit mindenkinek…
