Napról napra

Gyerekes tulajdonság, de mit tegyek: a lelkem mélyén sosem tudtam igazán kibékülni a közönség szóval (hát még ha párosult hozzá a nagyérdemű kifejezés). Bár használom a szót – ilyen a nyelv, erre való, ilyen a világ, ettől jó –, mindig éreztem benne valamiféle mellékízt, amely nem is annyira a művészeti tapasztalatról, mint inkább a fogyasztói […]

Szenvedélyekkel teli két előadást láttam a mai Magyarország területének elsőként alapított magyar nyelvű kőszínházában, a 200. jubileumi évadát élő miskolci színházban. Sok tehetséges ember megfeszített munkájának köszönhető, hogy az utóbbi években a vidéki színházművészet zászlóshajójává lett ez az intézmény. Különösen becsülendő az a mindinkább erősödő törekvésük, amellyel az ifjúságot próbálják hatókörükbe vonzani. Most újfent tapasztalhattam: […]

Az elmúlt években egymást követték az Ibsen-bemutatók a Miskolci Nemzeti Színház stúdiójában, a Játékszínben. Kevéssel a pandémia előtt Rusznyák Gábor a Vadkacsából készített eredeti, mai, „újragondolt” verziót, amelyet két évaddal ezelőtt Béres Attila kortársi környezetbe ültetett, de a játékkonvencióktól alapvetően el nem rugaszkodó Babaház-rendezése követett. A Hedda Gablert ismét Rusznyák Gábor értelmezésében láthatjuk – és […]

Az újbóli virágkorát élő most 200 éves Miskolci Nemzeti Színház nem véletlenül választotta ünnepi évadának egyik bemutatójául Kálmán Imre híres művét. A két librettista közül, akik a sztori ötletével 1914 tavaszán megkeresték a zeneszerzőt, Jenbach Béla tudniillik miskolci születésű volt, sőt eredetileg az egy trónörökös és egy sanzonett szerelmét bemutatni kívánó operett cselekménye is Miskolcon […]

Hőskereső, lüktető dráma lett a megszentelt történetből ezen a miskolci délutánon. Pedig nem írtak bele eddig nem volt, pergő párbeszédeket, s Philippe de Chalendar vezényletével is csak azok a hangok kúsztak elő a hangszerekből, amiket Webber partitúrája előír, s amik először 1971 októberében szólaltak meg egy New York-i színpadon. A látványban sincs semmi váratlan vagy […]

Ha a színházak repertoárját megnézzük (elég felületesen, nem kell mélyfúrást végezni), úgy tűnik, Shakespeare, Szophoklész, Molière, Csehov, Ödön von Horváth még mindig a kortársaink. Velük, általuk, mögéjük bújva fogalmazzák meg a rendezők életkoruktól függetlenül azt, amit a világról gondolnak. A klasszikus szöveg biztonságot ad nekik vagy a direktoroknak a pénztárnál, esetleg pajzsként működik a nézővel […]

Színházkísérletek politikára kis- és nagyszínpadon – ez lehetne az alcíme annak a tanulmánynak, amely a Miskolci Nemzeti Színház friss bemutatóinak igen vaskos közéleti vonásait helyezné előterébe. Merthogy Woland és Tartuffe mellett felsorakozik itt a teljes magyar elit, sőt még a kocka is fordul egyet: kivételesen ők húzzák a rövidebbet.

Ilyen színház alapú közösségi élményben ebben az évszázadban még nem volt részem. Ehhez jó pár kilométert meg kellett tennem, de nincsen ebben semmi különös, hisz a színházbarátok úgy járnak mostanában Miskolcra, mint a jó kútra. Nagy élet van ott, s ennek bizonyítéka ez a most bemutatásra került előadás is, ami egy sötét humorú kitalációt, egy […]

Mohácsi János rendező nem tudja hitelesen tartalommal feldúsítani azt, amit képtelenség hitelesen tartalommal feldúsítani.

Nagyon rövid időn – három éven – belül négy előadás is készült az Ádám almáiból magyarországi színházakban. Nem gondolom, hogy távol áll az igazságtól, ha azt mondom, a darab alapanyaga, a 2005-ös dán film csak egy szűk nézői réteg számára hivatkozási alap, ezért nyugodtan eltekinthetünk a médiumváltás tárgykörétől, és koncentrálhatunk a dráma aktuális színpadi megvalósításaira.

…végső soron mindhárom darab témája, ha más-más aspektusból is, a magyarság megmentése. A jövőbe vetített égi-földi katasztrófák ritka szellemes módon kapcsolódnak össze a múlt, a közelmúlt és a jelen társadalmi-történelmi kríziseivel.

Paradox módon Rusznyák Gábor közelebb jutott volna az Édes Annához, ha jobban eltávolodik tőle.