Napról napra

Beszélgettünk a szakma szétpolitizáltságáról, az öncenzúra mértékéről, bezáruló kapukról, a tempó-ritmus kérdéséről, a színészek kiszolgáltatottságáról, és arról, hogy mire vágyna a jövőben, ha a körülmények megfelelőek lesznek és a belső iránytűje is szabad utat ad.

Nem egyszerű ma késő huszonévesnek lenni, és egészen máshogy nehéz, mint eddig volt.

A darab egyik szereplője egy helyütt a „színek harmóniájáról” lelkendezik a darab másik szereplőjének – az ő pompás ruhája láttán. De hogy komolyan vehető-e az ő lelkesedése… Hogy tényleg komolyan veszi-e ő maga azt, amit látszólag lelkesen mond… Vagy hogy komolyan veszi-e az, akinek mondja… És hogy a néző mennyire veheti komolyan mindazt, ami elhangzik, […]

A cím az események pontos dátumát jelöli – és mivel a helyszín Magyarország, gyorsan ki is számíthatjuk, hogy a hetedik Orbán-kormány második évében járunk. (Már ha akarjuk ezt még számolni.) De nemcsak a politikai környezet lehet ismerős, hanem az a szűkebb közeg is, amelyben a cselekmény játszódik; a főszereplők ugyanis színházi rendezők, akik a túlélésért […]

Nem kísérletezésnek, hanem a lehetséges legpontosabb színpadra állításnak érződik az, hogy Bagossy Júlia három színész szimultán összjátékára osztja A halál kilovagolt Perzsiából alkoholista író-elbeszélőjének szerepét.

A társalgási nyelvben a radikális önmagát hitelesítő ütőkártya: súlyába beleborzong a hallgatóság. Az új Tarnóczi-bemutató címében a nonszensz „radikális pihenés” szókapcsolat egyszerre idéz felszólítást és vágykifejezést, jelentése nagyjából: „Igen, pihennem kéne, nagyon.” Míg a cím két szava külön-külön bedobva is igen csalogató, az előadás végül mintha mégis azt üzenné: egyikből se kaptok.

A jogászból népszerű íróvá, azon belül didaktikus szerkezetű drámák szerzőjévé vált Ferdinand von Schirach immár harmadszor bűvöli el egyszerűségében hatásos dramaturgiájával a magyar színházlátogatók kedélyét. Ezúttal a legkevésbé érdekes módon.

Az igazgatót leváltják, a társulatot szélnek eresztik, a hatalom embere rossz színházat csinál. Mefisztólandben mégsem az a legszörnyűbb, ahogy a kultúrát bekebelezi a politikai túlerő, hanem az, hogy minden erre adott reakció nevetségesnek és hamisnak tűnik.

A színpad lépcsőzetes elrendezésű a Jánossy Lajos regényéből készült adaptációban. Eleinte úgy tűnik, generációs felosztása van a térnek: az alsó rész a kamaszkorból kilábaló főhősé, Pálfy Andrisé, a következő szint a szülőké, az azt követő pedig a Nagymamáé és a bejárónőé, Etelka nénié. Az alaphelyszín Kádár-kori viharvert polgári otthon, a múlt töredékeit őrző, a puhuló […]

A kritikusok szeretnek kötözködni, ezért is színházi kritikus és nem színházi simogató a szakma neve, de van úgy, hogy az ember bármennyire próbálkozik, nem tud belekötni egy előadásba – ilyen a Katona legújabb sufnis bemutatója, a Sárszeg is.

Szolnokról a Bárkán és a Vígszínházon keresztül Szombathelyre vezetett az útja. Csonka Szilvia a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapító tagja. Kitartóan készült a pályára, majd főszerepek sorát játszotta el, de számára nem a színház az egész világ.

A Megrág, kiköp előadáscím tökéletesen leírja, hogy ebben az egy óra húsz percben mit fog látni a néző, bár ez csupán a végén válik világossá. Egy film-színház egyveleget tesznek az orrunk elé, amit kis noszogatás után bekapunk, megrágjuk, ízlelgetjük, majd az idő leteltével kiköpjük. De az ízét még napokkal később is érezni fogjuk a szánkban.