Napokon át vívódtam, írjak-e Vidnyánszky Attila előadásáról, amelyet a Fidesz Cukor utcai Belvárosi Polgári Szalonjában, az „Asszonyok a Nemzeti Egységért Mozgalom” szervezésében tartott. Azért mentem oda e szürreális nevű nőmozgalom rendezvényére, mert a meghirdetett előadás címe (A nemzeti kultúra túlélésének esélyei. A multikulturalizmus legyőzheti-e a nemzeti kultúrát?) felkeltette az érdeklődésemet. Egyszerűen kíváncsi voltam, mit válaszol…
Abban a pillanatban, amikor a Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én megnyitotta kapuit, kettészakadt a magyar színésztársadalom. (Kérdés persze, hogy ekkoriban a színpadra lépők közül hányan tekintettek tevékenységükre úgy mint hivatásra.) Kerényi Ferenc hívta fel a figyelmet arra, hogy a „Pesti Magyar Színház létesítése, majd országos pártolás alá vétele viszonyítási alappá tette az új intézményt.…
„Burleszk és tragédia” – határozta meg Hubay Miklós az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosát, Rátóti Zoltán pedig mindent meg is tesz azért, hogy eleget tegyen a szerző pontos műfaji kívánalmainak. Igazi polgári sírva vigadás ez a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében, a szó legjobb és legporosabb értelmében egyaránt.
Próbálom nem bombasztikus és nem közhelyes mondattal kezdeni az idei MITEM általam látott külföldi (nem magyar nyelvű) bemutatóiról szóló beszámolómat, de nehéz nem leírni, hogy a fesztivált a szomszédunkban dúló háború árnyékában rendezték meg. Már csak azért is, mert négy olyan produkció (két orosz, egy-egy ukrán, illetve lett előadás), amelyet megtekintettem volna, meg sem érkezhetett…
Vidnyánszky Attila az 1994-es beregszászi Szentivánéji álom, a Magyar Színházban 2001-ben színre vitt Téli rege, a 2005-ös Shakespeare-koszorú, majd a Gyulai Várszínházban a vihar által 2009-ben szétvert Ahogy tetszik után megajándékozta magát a Rómeó és Júlia megrendezésével. A színházi világot kivételes könyörtelenséggel sújtó járvány miatti szakadozott próbaidőszak, a leállások, a monitoros próbák gyötrelmei után idén…
Emma Dante új előadása, amely a Piccolo Teatroval együttműködésben valósult meg, az anyaság és a női test témáját ragadja meg.
Az erős fény, ami szembe világít, elvakít. És mégis vonz minden embert (gyereket), hogy a napba nézzen. Talán mert a napba nézni metaforikus aktus: az igazság elvakító és elviselhetetlen fényébe emeljük tekintetünket, és amint megpillantjuk, el is sötétül minden, elveszítjük a látás képességét. A megvilágosodás pillanata azonos a megsemmisülés pillanatával. A napvilágra jövetelé a sötétségbe…
Az elmúlt három-négy évben Sardar Tagirovsky e lehetőségek nagy részét végigjárta: rendezett Pesten, vidéken és határon túl, dolgozott kőszínházban és független színházban, nagyszínpadon és stúdióban, s miközben számos társulattal működött együtt, saját csapatot (Laboratorium Animae) is verbuvált maga köré. Miközben tartalmi, formai, minőségi szempontból is heterogén produkciók jöttek létre, egyre markánsabban és mind rétegzettebben rajzolódik…
A Szkénében a Kartonpapát próbálja, túl van élete első színházi rendezésén a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Nemzetiben Szabó Magda híressé vált házvezetőnőjét, Emerencet készül megformálni.
A kerek évfordulóra készült előadásokról már februárban szerettünk volna szakmai fórumot szervezni, de a vírushelyzet miatt hol maguk a bemutatók maradtak el, hol a gyülekezés volt tilos. Végül az alábbi beszélgetésre is november végén, online került sor. Vajon csak a rendhagyó körülmények okolhatóak a megemlékezés töredékességéért, vagy ennek mélyebb – társadalmi, színházpolitikai és emlékezetdramaturgiai –…
