Tag Archives

Archive of posts published in the tag: Zsótér Sándor

Bogya Tímea Éva: A megváltás elmarad

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – Pécsi Nemzeti Színház

A közelmúltban bemutatott Bűn és bűnhődés előadások látványa általában szürke, egyszerű, egy komor, sivár világ érzetét keltik. (…) A Pécsi Nemzeti Színházban márciusban bemutatott Zsótér Sándor rendezte Bűn és bűnhődés előadás viszont színes. Színes a világítás (Farkas Gyula), színesek a jelmezek (Benedek Mari), színes a díszlet (Ambrus Mária). Ettől, persze nem lesz könnyebb Dosztojevszkij regénye,…

Urbán Balázs: A düh felnyitotta apa pisisorompóját

Werner Schwab: Pisztácia és mogyoró – székesfehérvári Vörösmarty Színház

„Radikális komédiát” láthatunk a székesfehérvári színház Kozák András Stúdiójában, és ez a szokatlan jelzős szerkezet meglepően pontos műfaji leírásként is működik. Merthogy Werner Schwab darabja roppant mulatságos, annak ellenére (vagy azzal együtt), hogy főszereplője elteszi láb alól az összes többi szereplőt. Az eredeti cím – Népirtás avagy nem funkcionál a májam – némiképp közvetlenebbül utal…

Itt csak nyilvánosság van

Az intimitás kérdései rendezői szemmel: Mundruczó Kornélt, Schilling Árpádot és Zsótér Sándort Zsigó Anna kérdezte

Ha színpadi intimitásról beszélünk, Mundruczó Kornél, Schilling Árpád és Zsótér Sándor rendezései az elsők között jutnak eszünkbe. Ugyanakkor ez meglehetősen sok összetevős és süppedős terep, körültekintően kell járni rajta. A témáról Zsigó Anna kérdezte őket.

Ölbei Lívia: Beckett hálójában

Beckett: A játszma vége – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Zsótér Sándor első Beckett-rendezése A játszma vége, a szombathelyi Weöres Sándor Színházban ez volt a második premier az újranyitás után. Soha jobbkor: a létezés abszurditása, az eredendő kiszolgáltatottság, a végzetes össze- és elzártság most nem a mélyben lappangó érzet, hanem banalitás. Aki játszik és játékba hív: Nagy-Bakonyi Boglárka, Major Erik, Szerémi Zoltán és Németh Judit.

Gergics Enikő: A valóság kitalálása

A nagy kapituláció – Trafó

Pilinszky a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című párbeszédes, drámaformájú esszéregényében Sheryl Sutton szájába adja azt a mondatot, hogy a művészet nem a valóság, nem is utánzás, hanem a valóság kitalálása. Kárpáti Péter, úgy tűnik, ezt kísérli meg A nagy kapitulációban.

Jákfalvi Magdolna: Játszó terek

A Vígszínház Zsótér-korszaka

Zsótér Sándor 1996-ban az „apánk, mint jól tudod, gabonakereskedő volt” Esterházy-mondattal kezdi a vígszínházi idejét, mely akkor még nem látszott korszaknak, aminek most, 2020-ban, csak improvizált beugrásnak. Azonban a mondat, mely a színházi gyakorlatban is könnyed nyelvjátéknak tűnik, a teljes víges játékhagyományt elénk teríti. A Búcsúszimfónia nyitómondata ebben a térben megidézi Bródy Sándor kilencven évvel…

Hajnal Márton: Zsótér a kastélyban

Molnár Ferenc: A doktor úr – Vígszínház

Többhangú kritika Herczog Noémi kommentárjával Dr. Sárkány foglalkozását tekintve ügyvéd, valójában azonban színész. A darab elején segédjének újra előadja korábbi védőbeszédét, amelyért akkora vastapsot kapott a tárgyalóteremben, hogy elmondása szerint ötször hívták vissza a lámpák elé, és virágot dobtak neki. Más kérdés, hogy a védence érdekében felhozott magasztos és meggyőző eszméket pár oldallal később meg…

Fritz Gergely: Utazás a kuka mélyére

Trash- és campesztétika a kortárs magyar színházban

Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.

Muntag Vince: „Aki így néz ki, az nem Ön”

Molnár Ferenc: A doktor úr – Vígszínház

Egy olyan műnél, ahol az ablakon bemászás, a hallgatózás, a meglepetésszerű megjelenés, a rajtakapottság bohózati paneljei szervezik a cselekményt, ez a képi, sarkított fogalmazásmód frissítően hat. (…) Ez a fajta színházi fogalmazásmód természetes kötőanyagként működik az egyébként nagyon különböző intenzitású és habitusú színészi alakítások között.

Fritz Gergely – Varga Anikó: Szeretlek, Magyarország

Dale Wasserman: Kakukkfészek – Radnóti Színház

Nem emlékszem az utóbbi évekből olyan előadásra, amelyik ilyen kifejezően lett volna képes bevonni a nézőteret, mégis kerülve a didaktikusságot. A direkt kiszólások ugyanis olyan dramaturgiai konstellációban hangzanak el, amelyek részletesen bemutatják az önkéntes elnyomás dinamikáját. Számos politikusnak címkézett előadás kapcsán láthattuk mostanában, hogy a nézőtérre mutatva elhangzik a szöveg, „lám, itt a nép, mégsem…