Különös ismertetőjele a humor, a jellegzetes orgánum és a szexepil. Az utóbbi években az Átrium a fő bázisa, ahol a viccestől a szívszorítóig, a társalgási vígjátéktól a musicalig változatos színekkel játszik. Hályogkovács módjára, különösebb ambíciók nélkül kötött ki a színészetnél, ami csak látszólag mond ellent annak, hogy mindent belepakol a szerepeibe. Karrier helyett izgalmas projektek…
Intenzív színész, az igazságkereső „fajtából”. Míves, minden ízében kidolgozott alakításai a természetesség erejével hatnak a legkülönfélébb műfajokban. A kísérletezőtől a mindent játszó vidéki színházon és a többféle korszakot megélt Nemzetin át a Vígszínházig, az Átrium rekordnézettségű minőségi szórakoztató előadásaiig sokfelé tolta már Thália szekerét. Most éppen megint szabadúszó.
Úgy tűnik, hiába korszakos jelentőségű bázis és műhely a Jurányi. Nem számít, micsoda sikereket ért el az Átrium. Ahogy az sem mérvadó, mennyi fizető nézőt csalogat nézőterére a Nemzeti Színház, vagy miféle műsorpolitikát folytat az Újszínház. A tao megszüntetése, mint kulturális reform igazságtalan és átláthatatlan anyagi helyzeteket generált, viszont komoly politikai függést hozott létre. Kis…
…egy nem tudom, ki által eldöntött, nem tudom, ki által aláírt, milyen céllal, milyen módon, kegyként osztogatott, leginkább kapcsolatokon, ideológiai egyezéseken alapuló, korrupt rendszerben vagyunk.
Adott egy kedves cím, egy vidámnak induló alaphelyzet, egy kicsit megszeppent színész, nézők, akik a színpadra lépve fontos vagy kevésbé fontos szerepet töltenek be az előadásban, rengeteg, egyszerű metafora és egy iráni szerző, aki a szövegén keresztül átveszi az uralmat a színész fölött és fölöttünk.
Egy produkció – taotámogatással – ideális esetben 19–24 hónap után térül meg. Ha az előadásszámot nézzük, még nagyobb eltéréseket tapasztalhatunk: a megtérülés 25-től kezdődött, de a költségesebb előadások, mint például a Chicago esetében akár a 80-at is közelíthette ez a szám.
Ha elolvasunk pár Hernádi Judittal foglalkozó cikket vagy vele készült interjút, kisebb közhelyszótárat állíthatunk össze azokból a jelzőkből, életeseményekből, amelyeket vele kapcsolatban az újságírók felvonultatnak. Gyanússá ezek a szavak számomra A félelem megeszi a lelket című előadás láttán váltak.
Már a színpadkép sem hagy kétséget afelől, hogy nem a Paradicsomba csöppentünk. Schnábel Zita díszlete a maga koszos falaival, rozsdálló csöveivel, kopár, üres felületeivel lepukkant üzemi csarnokot idéz – és akkor a homokról még nem is szóltunk. Merthogy éppen betemetett mindent a homok, pontosabban a Krakkennek nevezett homokvihar, amely a helyi hiedelem szerint büntetésként zúdul…
Olyan a játék dinamikája, mintha egy négykarú libikóka működését figyelnénk. Ki itt, ki ott kezd süllyedni, ki ezzel, ki azzal áll párba egy harmadik ellenében, s közben lelkileg levetkőződnek, pedig nem ezt akarták tenni.
Hogyan befolyásolja, egyáltalán befolyásolja-e a tao a színházak művészi arculatát? Kommerszebb lesz a színház ettől a támogatási formától? Erről beszélgetett GÁSPÁR MÁTÉVAL, a Krétakör egykori ügyvezetőjével, aki a színházi törvény létrehozásában is közreműködött, LŐRINCZY GYÖRGGYEL, az Operettszínház igazgatójával, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, NEMCSÁK KÁROLLYAL, a József Attila Színház igazgatójával és SZABÓ GYÖRGGYEL, a Trafó…
