Napról napra

Két nép-nemzet véres háborúja – egy fogoly hercegnő, aki rabtartójába szerelmes, egy ifjú hős, aki szerelme és kötelessége közt őrlődik – az isteni/vallási rend vasszigorának kitett lét. Jóllehet a Bajor Állami Operaház Aidájára és a Mainzi Állami Színház Idomeneójára való kritikusi kiruccanást nem a tematikus kapcsolatok követése ösztönözte (hanem az egyéni, zenerajongó preferenciák önkénye, illetve […]

Nehéz megkezdeni ezt a kritikát. Nehéz, mert annyi mindenről kell egyszerre írni – a lengyel ellenállásban való részvételéért 1942-ben, 18 évesen Auschwitzba deportált Zofia Posmysz önéletrajzi ihletésű kisregényéről; a Pasażerkáról, Mieczyslaw Weinberg saját megfontolása szerint főművének tartott operájáról, az Auschwitz-operaként zenetörténeti kuriózumnak tekinthető Die Passagierinről; Auschwitz és a holokauszt színpadi megjelenítésének kérdéseiről; és végül, vagy […]

A csavar fordul egyet Fischerék rendezésében is sokkal többet mutat, a szembefordított tükrök végtelen látszat-tereit és még ki tudja, mi mást. Sajnos, nem túl gyakori az ilyen intellektuális zenei és színházi élmény a mai magyar színházi térben. Irigykedünk a vicenzaiakra.

Nem mindegy, hogy Dzsanni vagy Gianni. Már a címével is jelezte a rendező, az előadás koncepciójának megteremtője, Sándor Dániel Máté, hogy a darab, amit a Kőbányai Kortárs Kultúr Központba (aka 4K) látogató közönség láthat, nem egyszerűen és nem csak Puccini Triptichonjának egyedi verziója, hanem szinte már egy új mű.

Eötvös Péter szép zenét komponált egy menthetetlen librettó alapján, a Jon Fosse-regényből készült új opera azonban nem ér fel alapanyaga filozofikus regiszteréhez.

Nem egy zene-, sőt Debussy rajongót tudok, aki minden lelkesedése ellenére idegenkedik Debussy egyik operájától. És ha a szerzőtől szeretne valamit hallgatni, biztosan nem ezt a művét veszi le a polcról. Ennek számos oka van. Az egyik, hogy a mű nem olyan koherens, mint mondjuk az összevetés alapjául gyakran szolgáló Trisztán és Izolda. Nem lehet […]

Könnyed sikert aratott Az ezred lánya bemutatója az Erkel Színházban. Úgy tűnik, a magyar közönség nem finnyás rá, ha nem hallja a tenort, és arra se, ha a nyolcvanas évek tévékabaré-stílusában tálalják neki a vígoperát. Szemere Zita viszont ragyogott a színpadon.

Nem is tudom már pontosan, melyik amerikai író mesélte, hogy a hetvenes évek elején vízvezetékszerelőt hívott, és legnagyobb meglepetésére Philip Glass szállt ki a lakására. Először fel sem ismerte az ajtóban ácsorgó munkásruhás alakban a zeneszerzőt, azt gondolta, biztosan csak hasonlít rá, betessékelte, és csak akkor lett neki gyanús, hogy nem puszta hasonlóságról van szó, […]

A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.

…az angyalok (ebben az Amerikában) a megváltás lehetőségét, a megszabadulás esélyét hozzák el. A teljesítménykényszertől való megszabadulás lehetőségét. Az angyalok azok, akik a fejeken belül egyre hangosabbá váló hangokat csillapítani tudják.

Egy év szünet után, 2019-ben tizenegyedszerre játszották Wagner Ringjének immár világhírű előadását a Müpában. A külföldi és itthoni közönség ráadásul ezúttal két teljes sorozatot ünnepelt teltházzal. Az ismert alapparaméterek: a tetralógia szünnap nélkül, négy egymást követő napon hangzik el, egyes figurákat az óriási hangi megterhelés miatt váltott énekesek alakítanak, a rendezés minimalista, a szereplők nem jelmezben, […]

A verizmus azonban opera-történeti fogalom, és nagyjából az eredeti koncepciókat „kimaxoló”, 1978-as Zeffirelli-rendezés óta a feladatukat komolyan vevő alkotók igyekeznek kivenni a két operát ebből az életszerűségből, vagy az operaművészet időtlen formáiba visszastilizálni. Georges Delnon rendezése sok részletében meg is oldja ezt a feladatot.