A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.
Amikor 2001-ben Kovalik Balázs egy ismeretlen, a műfaji kánonba soha be nem került művet, Poulenc Tiresias keblei című operáját rendezte meg a Zeneakadémia operaszakosainak Szentendrén, majdnem hatvanöt éve volt műsoron a Bohémélet Nádasdy Kálmán rendezésében az Operában. Azóta ez a szám majd hússzal nőtt, és 2019 karácsonyán is felfelé futott. Közben Kovalik Balázs tizenhét év…
…az angyalok (ebben az Amerikában) a megváltás lehetőségét, a megszabadulás esélyét hozzák el. A teljesítménykényszertől való megszabadulás lehetőségét. Az angyalok azok, akik a fejeken belül egyre hangosabbá váló hangokat csillapítani tudják.
Egy év szünet után, 2019-ben tizenegyedszerre játszották Wagner Ringjének immár világhírű előadását a Müpában. A külföldi és itthoni közönség ráadásul ezúttal két teljes sorozatot ünnepelt teltházzal. Az ismert alapparaméterek: a tetralógia szünnap nélkül, négy egymást követő napon hangzik el, egyes figurákat az óriási hangi megterhelés miatt váltott énekesek alakítanak, a rendezés minimalista, a szereplők nem jelmezben,…
Miért éppen nyolcvanhét évesen (kilencvenegy, mikor befejezi) fogott bele Kurtág egy hosszabb ideje érlelődő, majdnem kétórás darabba? Kurtág életművében a leghosszabb darab is legfeljebb feleannyi időt tesz ki, mint a Fin de partie. Még akkor is, ha az apróbb jelenetekből álló Kafka-töredékeket, mondjuk, egy egységnek fogjuk fel.
A verizmus azonban opera-történeti fogalom, és nagyjából az eredeti koncepciókat „kimaxoló”, 1978-as Zeffirelli-rendezés óta a feladatukat komolyan vevő alkotók igyekeznek kivenni a két operát ebből az életszerűségből, vagy az operaművészet időtlen formáiba visszastilizálni. Georges Delnon rendezése sok részletében meg is oldja ezt a feladatot.
Látszólag nem sokat változott a bemutató óta a budapesti Wagner-napok legfontosabb előadása, a Ring. A rendező ugyanaz: Hartmut Schörghofer, és most is Fischer Ádám állt a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának élén. A színpadkép is hasonló: egy negyvenöt fokos szögben megdöntött rámpa fölött és mellett állnak a szereplők. Ám mögöttük, a LED falon, már nem ugyanazokat…
Káel Csaba rendezése összetartozóvá tudja tenni a két előadást. A zeneszerzői koncepciókat, a zenei hangzást, sőt a tematikus hasonlóságot tekintve is annyira egységes benyomást kelt a kettős előadás, hogy szívesen üdvözölnénk a két darabot a magyar vígopera szétválaszthatatlan ikreiként.
Nyilván az a megoldás, amely érvényes volt a hetvenes években, hogy bekenjük Bagarollal Begányit és Sólyom-Nagyot, ma már nem játszik, de tudunk-e valamit adni helyette? Vagy kell-e adni egyáltalán valamit? Nem lehet egy opera csak úgy egy opera, szépen énekelnek, megtapsoljuk, hazamennek?
Szabó Máténak szinte minden fokozásra van egy kis ötlete, nem csak annyi, hogy a szereplők egyre gyorsabban táncoljanak, mintha tömeghipnózis áldozatai lennének.
