Napról napra

Tizenhatodik éve rendezi meg a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház a Desiré Fesztivált, és ez akkor sem volna kis szó, ha nem a legbátrabb és legformabontóbb fesztiválról beszélnénk, amely a magyar színházba becsatornázza a posztjugoszláv színház felől érkező legbátrabb és legformabontóbb impulzusokat. Hogy aztán a magyar színház hogyan és milyen mértékben él ezzel a lehetőséggel, az […]

Kérjük, értékelje egy 1-től 10-ig terjedő skálán, hogy mennyire ért egyet az alábbi állításokkal! A.) A NER-eseknek is van lelke. B.) Az LMBTQIA+ emberek is lehetnek igazi rohadékok.

Viszonylag sokáig tartotta magát az a tévnek bizonyuló hit, hogy Pintér Béla darabjai a saját társulatának valók, s más színházak nem fogják játszani soha. A Gyévuska ősbemutatója kapcsán a Színház hasábjain is úgy vélekedett a kritikus, hogy „Pintér szerzői színházat csinál, prózában-zenében – nem ír, hanem színpadra ír, ami nagy különbség –, s az eredmény […]

Ha a tavalyi Pintér Béla-bemutató reményvesztett volt, akkor az idei végképp maga a kútsötét kilátástalanság – vagdalkozással, gúnnyal, dühöngéssel. Az Imádkozó látványával és szereplőivel visszatérő Réka és az oltatlanok még csak egy súlycsoportban sincs az előzményével, jó előadást csinálni viszont többé nem is cél, értelme se lenne, itt már csak üvölteni lehet.

Hogyan tud érvényes maradni a színház 2023-ban? Milyen akadályokkal kell megküzdenie, és ezek legyűréséhez milyen formai újításokra van szükség? Ezekkel a kérdésekkel szándékozott foglalkozni a sepsiszentgyörgyi Reflex Nemzetközi Színházi Fesztivál, mely 2023-ban maga is új formát kapott: a szokásos, közel kéthetes előadásdömping helyett ezúttal három rövidebb modulban kerül megszervezésre. Az első március végén zajlott le, […]

A gyerekvállalás mint kötelező mérföldkő és a készen kapott életutak nyomorának pontos ábrázolása mögött még izgalmasabb háttértémaként húzódik meg a kényszerű prostituálódás a túlélés érdekében. Ezt a keserű, kilátástalan előadást még a megélhetési kereszténység poénjai sem dobják fel.

Ezt a két politikai dimenziót – a jelen szatíráját és a cigányuralom vízióját – mozgatja az előadás nem csak nagyon humorosan és ötletesen, de gondolatilag is gazdagon. A kettő ugyanis egyetlen koherens színpadi világot teremt, nem válik nagyon szét, és a Pintérre jellemző túlazonosulás, felnagyítás és direkt utalásrendszer eszközeivel dolgozik.

Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.

Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.

Előadás is meg nem is. Őszinte is meg nem is. Nem mondják ki, de aztán mégis. A rítus kiüresedettségéről, az ünneplésbe burkolt romlottságról szól, és ellenkezőleg: az ünnep megtisztító erejéről. Pintér Béláék meg is haladják önmagukat meg nem is: vergődnek a maguk felépítette csapdában.

Ami egy újságcikkben erkölcsi számonkérés, kaján ötlet, az a színházban több szempont, pillanatnyi benyomások és helyzetek egymásra rakódása, bonyodalom, a két fél által megélt fájdalom: élet.

A Szívszakadtigban egyszerre van valami bulváros sekélység és a társulattól szokatlan irányban terjedő mélység; valami izgága eszeveszettség és részletgazdag bíbelődés.