Felruházható-e értékkel a szemét, az ürülék, a melléktermék, formálható-e esztétika az ocsmányságtól átitatott szennyből és bármiből, amit alantasnak címkézünk fel? A trash és a camp esztétikai irányzatként a művészet számos ágában jelen van, ez alól a színház sem kivétel.
Ceci n’est pas une critique, villogó, piros betűkkel szeretném most ezt a mondatot a képernyőn látni. Azt is megmondom mindjárt, hogy miért.
Van szakítás, van összeborulás, hol itt, hol ott, s van baj, nem is kicsi, olyan célra tartó dramaturgiával összerakva, mint amivel a vásári képmutogatók éltek valaha.
A Trafó 20, a Pintér Béla és Társulata 20, a TÁP Színház 25 éves. Az évfordulók alkalmából múltról és túlélési lehetőségekről kérdezte BARDA BEÁTÁt, a Trafó ügyvezető igazgatóját, SZABÓ GYÖRGYöt, a Trafó menedzser igazgatóját, PINTÉR BÉLÁt, a Pintér Béla és Társulata alapítóját és vezetőjét, valamint VAJDAI VILMOSt, a TÁP alapítóját és vezetőjét PROICS LILLA.
Előadás is meg nem is. Őszinte is meg nem is. Nem mondják ki, de aztán mégis. A rítus kiüresedettségéről, az ünneplésbe burkolt romlottságról szól, és ellenkezőleg: az ünnep megtisztító erejéről. Pintér Béláék meg is haladják önmagukat meg nem is: vergődnek a maguk felépítette csapdában.
2002 nyarán a már Mácsai Pál vezénylete alatt, de még Madách Kamara néven működő színházban Dylan Thomast játszottak. Gálffi, Kiss Mari, Mácsai és tizennégy színinövendék, egy teljes osztály, Máté Gáboré, amelyről akkoriban a szokottnál többet lehetett hallani. A mi erdőnk alján jó előadás volt, a csapatszellem jegyében, tele energiával, és valóban szokatlanul sok ígéretes színművészetissel.…
Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet,…
Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.
Jákfalvi Magdolna: A Pintér-előadás tézismondata terjed a médiában: lehet-e valós személyt színpadra állítani? Jó felvezetés, s mint ilyen, pontatlan. Ez az előadás annyira állít valós személyeket a színpadra, mint bármelyik másik teszi, azzal a különbséggel, hogy felkínálja: nézzük kulcsdrámaként.[1]
Bulváros túlzással szólva az évad legjobban várt színházi eseménye volt az Ascher Tamás Háromszéken bemutatója. Azok körében mindenképp, akik emlékeztek A bajnokot övező botrány hevében feltett újságírói kérdésre, miszerint „Pintér Béla mikor ír drámát egy színházigazgató szaftos magánéletéből”, és tudták, hogy az előadás az erre adott „parádés riposztként” jött létre. Többhangú kritika Kovács Natália és…
