Napról napra

Miért választja ma egy (orosz) rendező a Makbett-et a Macbeth helyett? Abszurd korszakhoz abszurd dráma dukál? A Debrecenben első alkalommal vendégrendező Alekszej Zolotovickij egy interjúban[1] elmondta, rendezői gondolkodásától távol állnak a jelenre reagáló manifesztumok. Inkább úgy néz a Makbettre, mint egy lehetséges Macbeth-olvasatra, amely közel áll a sajátjához, az aktualitás helyett az évszázadok alatt sem […]

Bevallom, amikor először olvastam Pass Andrea tavaly ilyenkor Debrecenben már bemutatott darabjának ismertetőjét, nem jutottam a szöveg végéig. Szoruló szívvel azonnal pergetni kezdtem hajdani tanártársak és tanítványok névsorait, azt keresve, van-e valamilyen szakmai közöm a darabban megjelenő „legendás sztárpedagógus”-hoz, ehhez a Káldi Helga nevezetű főhőshöz, akinek – a darabbeli történet szerint – a média által […]

„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak […]

Az meg a magyar színházak közelmúltbéli kommunikációs baklövéseinek kontextusában egyenesen ámulatba ejtő, hogy a Csokonai Színház nem gondolta némán kibekkelni, míg a házat ért támadás lecseng. Bátor és szakszerű ismeretterjesztő kampányba fogtak, melyben a darab és a készülő előadás esztétikájáról tájékoztatták az érdeklődő közönséget.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Hogy kik vagyunk valójában, ez egész életünk legnagyobb rejtélye. Más-más ember mellett másképp vagyunk szerelmesek is: folyamatosan alakítjuk egymást, a másikon keresztül pedig magunkat. A Júlia kisasszony éppen ezekre a – sokszor észrevétlenül is hétköznapjaink részét képező, de – bonyolult kapcsolati (és társadalmi) viszonyokra, dinamikákra hívja fel a figyelmet, amelyek személyiségünk meghatározó elemeit alakítják.

A vágások, az ugrások azonban paradox módon nem keszekuszává teszik, hanem fokozatosan letisztítják a cselekményt, melyet, ahogy halad előre a történet, egyre inkább Miskin herceg szempontjából nézünk.

Mit reprezentál? Minek a letéteményese? Több feladatot és terhet jelent-e? Hogyan kapcsolódnak benne össze politikai, kulturális, társadalmi és morális funkciók? Vannak-e repertoárjának kötelező darabjai? Ahány nemzeti, annyiféle színház? Mást jelent-e Magyarországon és külföldön? Mást jelent-e más-más magyar városban? Változik-e a repertoár és a közönségigény attól függően, hogy a nemzeti színház Budapesten, Győrben, Debrecenben, Miskolcon, Pécsett […]

Hogy egy előadó komolyan veszi-e közönségét, az már az első gesztusokból kiderül, nem kell hozzá explicit kérdéseket föltenni.

De alig van idő igazi beszélgetésre.

… frissessége és játékossága mellett is húsba mar…

A „titokzatos erőnek” persze elsősorban az alkotóban és az alkotásban kell meglennie, de a befogadóban is kell lennie belőle valamennyinek, hogy rezonálni tudjon.