Jogos feltételezésnek tűnhet, hogy az elmúlt évek pandémiás időszaka nemcsak az önmagunkhoz és környezetünkhöz fűződő viszonyunkat rendezte újjá, de egyszersmind azon mechanizmusokat is átstrukturálta, amelyek mentén a kultúráról, így többek között a színházcsinálásról (nem utolsósorban annak jelentőségéről) is gondolkodunk. A járványhelyzet számos olyan innovatív, az alkotói és befogadói alapállást egyaránt megmozgató megoldásra hívta fel a…
Bevallom, amikor először olvastam Pass Andrea tavaly ilyenkor Debrecenben már bemutatott darabjának ismertetőjét, nem jutottam a szöveg végéig. Szoruló szívvel azonnal pergetni kezdtem hajdani tanártársak és tanítványok névsorait, azt keresve, van-e valamilyen szakmai közöm a darabban megjelenő „legendás sztárpedagógus”-hoz, ehhez a Káldi Helga nevezetű főhőshöz, akinek – a darabbeli történet szerint – a média által…
Az elmúlt három-négy évben Sardar Tagirovsky e lehetőségek nagy részét végigjárta: rendezett Pesten, vidéken és határon túl, dolgozott kőszínházban és független színházban, nagyszínpadon és stúdióban, s miközben számos társulattal működött együtt, saját csapatot (Laboratorium Animae) is verbuvált maga köré. Miközben tartalmi, formai, minőségi szempontból is heterogén produkciók jöttek létre, egyre markánsabban és mind rétegzettebben rajzolódik…
Huszonegy nem fővárosi színigazgatót kérdeztünk meg körkérdésben arról, mi az a színházeszmény, amelyet most, jelenkorunkban hitelesnek, előremutatónak és a helyi közösség számára is adekvátnak és korszerűnek tart. Kérdéseink a következők voltak: Mi az a színházi credo, amit igazgatóként magáénak vall? Hogyan fest az Ön olvasatában egy releváns, 21. századi vidéki/városi kőszínházi koncepció? Hogyan képzeli el…
„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak…
A kirívó nemi egyenlőtlenségeket mutató francia statisztika után felmerül a kérdés: vajon Magyarországon hogy áll a helyzet a női alkotók (drámaírók és rendezők) tekintetében?
Az meg a magyar színházak közelmúltbéli kommunikációs baklövéseinek kontextusában egyenesen ámulatba ejtő, hogy a Csokonai Színház nem gondolta némán kibekkelni, míg a házat ért támadás lecseng. Bátor és szakszerű ismeretterjesztő kampányba fogtak, melyben a darab és a készülő előadás esztétikájáról tájékoztatták az érdeklődő közönséget.
Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.
Hogy kik vagyunk valójában, ez egész életünk legnagyobb rejtélye. Más-más ember mellett másképp vagyunk szerelmesek is: folyamatosan alakítjuk egymást, a másikon keresztül pedig magunkat. A Júlia kisasszony éppen ezekre a – sokszor észrevétlenül is hétköznapjaink részét képező, de – bonyolult kapcsolati (és társadalmi) viszonyokra, dinamikákra hívja fel a figyelmet, amelyek személyiségünk meghatározó elemeit alakítják.
A vágások, az ugrások azonban paradox módon nem keszekuszává teszik, hanem fokozatosan letisztítják a cselekményt, melyet, ahogy halad előre a történet, egyre inkább Miskin herceg szempontjából nézünk.
