Napról napra

Lehet-e egységesen beszélni kortárs magyar drámáról anélkül, hogy elfelejtenénk, mit is értünk kortárs alatt? Kortárs, mert reflektál a jelenre; kortárs, mert élő szerző darabja. Az idei DESZKA Fesztivál számos ellentétet felsorakoztatott. Kérdés, hogy ezzel vajon tágította vagy szűkítette a kortárs magyar dráma fogalmi kereteit. Hiszen míg egy kőszínházi, sokszor kereslet-kínálat alapú műsorpolitika nehezebben nyit más […]

A Csokonai Nemzeti Színházban lázas építkezések zajlottak az utóbbi években. Egyfelől nagyon is konkrét értelemben, hiszen átépítették az épületet, s emellett készült az új, modern, színházi komplexum – ám az építkezés igencsak elhúzódott (és ezalatt egy régi mozi lett az első számú játszóhely). De Gemza Péter igazgatói periódusa alatt változott, alakult, épült a társulat és […]

Miért választja ma egy (orosz) rendező a Makbett-et a Macbeth helyett? Abszurd korszakhoz abszurd dráma dukál? A Debrecenben első alkalommal vendégrendező Alekszej Zolotovickij egy interjúban[1] elmondta, rendezői gondolkodásától távol állnak a jelenre reagáló manifesztumok. Inkább úgy néz a Makbettre, mint egy lehetséges Macbeth-olvasatra, amely közel áll a sajátjához, az aktualitás helyett az évszázadok alatt sem […]

Jogos feltételezésnek tűnhet, hogy az elmúlt évek pandémiás időszaka nemcsak az önmagunkhoz és környezetünkhöz fűződő viszonyunkat rendezte újjá, de egyszersmind azon mechanizmusokat is átstrukturálta, amelyek mentén a kultúráról, így többek között a színházcsinálásról (nem utolsósorban annak jelentőségéről) is gondolkodunk. A járványhelyzet számos olyan innovatív, az alkotói és befogadói alapállást egyaránt megmozgató megoldásra hívta fel a […]

Bevallom, amikor először olvastam Pass Andrea tavaly ilyenkor Debrecenben már bemutatott darabjának ismertetőjét, nem jutottam a szöveg végéig. Szoruló szívvel azonnal pergetni kezdtem hajdani tanártársak és tanítványok névsorait, azt keresve, van-e valamilyen szakmai közöm a darabban megjelenő „legendás sztárpedagógus”-hoz, ehhez a Káldi Helga nevezetű főhőshöz, akinek – a darabbeli történet szerint – a média által […]

Az elmúlt három-négy évben Sardar Tagirovsky e lehetőségek nagy részét végigjárta: rendezett Pesten, vidéken és határon túl, dolgozott kőszínházban és független színházban, nagyszínpadon és stúdióban, s miközben számos társulattal működött együtt, saját csapatot (Laboratorium Animae) is verbuvált maga köré. Miközben tartalmi, formai, minőségi szempontból is heterogén produkciók jöttek létre, egyre markánsabban és mind rétegzettebben rajzolódik […]

Huszonegy nem fővárosi színigazgatót kérdeztünk meg körkérdésben arról, mi az a színházeszmény, amelyet most, jelenkorunkban hitelesnek, előremutatónak és a helyi közösség számára is adekvátnak és korszerűnek tart. Kérdéseink a következők voltak:   1. Mi az a színházi credo, amit igazgatóként magáénak vall?   2. Hogyan fest az Ön olvasatában egy releváns, 21. századi vidéki/városi kőszínházi […]

„Lehet a Toldit szeretni, vagy nem szeretni, attól még nemzeti kincs” – kezdhetném a közhellyel a debreceni Csokonai Színház Toldi előadásának kritikáját, de nem teszem. Inkább csak annyit írok: ha a Toldi nemzeti, akkor rólunk szól, ha kincs, akkor a mi feladatunk, hogy megszerezzük magunknak. Talán a Csokonai Színház művészei is ennek a szellemében nyúltak […]

A kirívó nemi egyenlőtlenségeket mutató francia statisztika után felmerül a kérdés: vajon Magyarországon hogy áll a helyzet a női alkotók (drámaírók és rendezők) tekintetében?

Az meg a magyar színházak közelmúltbéli kommunikációs baklövéseinek kontextusában egyenesen ámulatba ejtő, hogy a Csokonai Színház nem gondolta némán kibekkelni, míg a házat ért támadás lecseng. Bátor és szakszerű ismeretterjesztő kampányba fogtak, melyben a darab és a készülő előadás esztétikájáról tájékoztatták az érdeklődő közönséget.

Noha Ilja Bocsarnikovsz rendezése helyenként tobzódik a modoros gesztusokban, a meghitt találkozásokban felsejlik igazsága.

Hogy kik vagyunk valójában, ez egész életünk legnagyobb rejtélye. Más-más ember mellett másképp vagyunk szerelmesek is: folyamatosan alakítjuk egymást, a másikon keresztül pedig magunkat. A Júlia kisasszony éppen ezekre a – sokszor észrevétlenül is hétköznapjaink részét képező, de – bonyolult kapcsolati (és társadalmi) viszonyokra, dinamikákra hívja fel a figyelmet, amelyek személyiségünk meghatározó elemeit alakítják.