Napról napra

Alonzo King a ballettre egyfajta tudományként tekint, mely az energia és a fejlődés egyetemes és mértani elvein alapszik, s egy olyan új mozgásnyelv létrehozására törekszik, mely a klasszikus balett technikáiból indul ki.

Hogyan fogom ezt feldolgozni? – kérdezi kétségbeesetten a sokat tűrt Recsord Rables, Honoshország kulturális minisztere. Mintha csak a számból vette volna ki a szót – hasít belém a gondolat a nézőtéren –, hiszen ember legyen a talpán, aki vissza tudja adni azt az eszement tobzódást, amit Bodó Viktor és Mózsik Imre színpadra álmodott az Átriumban […]

Ez az előadás nem arról szól, hogy az élethazugságok a velük való szembenézés nélkül belénk rothadnak – egy asszony személyes tragédiáját kapjuk…

Azok a jelenetek az igazán emlékezetesek, melyekben nem (csak) a történetet kell összerakni, hanem a szereplők érzelmeit, motivációt is nekünk kell hozzátenni a sztorihoz, és amelyek nem szorítkoznak pusztán az események eljátszására, hanem esztétikai megoldásokat is alkalmaznak.

Sardar Tagirovsky tulajdonképpen csak egyetlen szót változtatott meg Beaumarchais komédiájának címében (a cím és az alcím megcserélése fordítási örökségnek is felfogható), de a változtatásban kétségkívül benne rejlik az alkotói koncepció. Az ötletadó rendező és az író-dramaturg Sényi Fanni ugyanis „emlékutazásként” állítja színre Figaro házasságának történetét.

Marosvásárhelyen bemutatni az Egy lócsiszár virágvasárnapját nem csupán színházi esemény, hanem egyszersmind kulturális – mondhatni nemzeti – ünnep.

Többhangú kritika Kovács Dezső és Jászay Tamás kommentárjával Olajozottan működő színpadi gépezet, viszonylagos egyszerűség, nem mindig tiszta/tisztázott szerepek és játék. Mácsai Pál rendezése leginkább logikai feladvány két részben – jó esetben az észre hat, az érzelmekre nem.

A KLÁVA NÉNI CSÓKJA című cselvígjátékot Bodó Viktor felkérésére írtam, és 2016 októberében mutatták be a hamburgi Schauspielhausban, Pension zur Wandernden Nase címmel.

Hód Adrienn is pont azt csinálja szívós módszerességgel évek óta, amit táncosai: olyan helyekre nyúlkál, ahova nem illik, olyan területekre tapint, ami sokszor kellemetlen. De mégis muszáj nézni. Mert érdekes. Mert nem enged hátradőlni. Mert magamat is jobban megismerem általa.

A Hűség, ha az oktatáspolitika komolyan venné a színházi nevelés iskolai szerepét, kötelező előadás lehetne a gimnáziumokban, természetesen levezető beszélgetéssel egybekötve.

Lázadó és engedelmes, zárkózott „kislány” és szenvedélyes szerelmes, halkszavú, akire nem lehet nem figyelni.

Úgy gondolom, Magyarországon nem beszélhetünk általánosságban ilyen határeltolódásokról, inkább csak a független színházi és táncszínházi körökben.