Minden és mindenki egy-egy (jobbára mindig a jelenetkezdő) impulzusban erőteljes, aztán megalvad a játék.

A balról, haránt állított égbolt-szélesvászon tapétaajtóin át közlekedik a szereplők egy része (a fényképész Hollunderék és bért sosem fizető albérlőik). Van ablaka is az égnek. A kék vásznon bárányfelhők bodorodnak szelíden, a fehérségre kicsiny piros és zöld léggömbök pingálódtak, ligeti építmények kontúrja sejlik alig kivehetően. A se tegnapelőtti, se mai idő-felvétel időtlen is-isbe táblázódik. A hosszanti élével a padlózaton nyugvó, horizonttöredékként elnyújtózó kulissza ég nem kér különösebb magyarázatot, de nem is magyarázza különösebben Molnár Ferenc „külvárosi legendájának” budaörsi színrevitelét, a cicomátlan képeket, a legyalult játékmódot. Csak olyan menny ez, amely előtt például épp a Ligetben is fényképezkedni szoktak cselédek és katonák, szorgosak és semmirekellők. Meglehet, Czibor János nem épp a minap (bizonyára valamikor az 1950-es években) íródott, a színlapon idézett szavai adhatnak kiskulcsot égajtóhoz, éghez: a Liliom – „a langyosan lirizáló érzelmesség”, „az olcsó sablonromantika” ellenére – „mégiscsak klasszikus. Miért? Mitől? Talán azért, mert a darab túlszínezettsége mégiscsak (vagy éppenséggel) kivetíti a kor jellemző érzelmi sémáját: a jóra tehetetlen jóságot, a durvasággá torzuló szeretetet. És talán azért is klasszikus a Liliom, mert ami átüt az olcsón színes képeken, az mégiscsak a való égi mása. Valódi benne a szerelem és a halál, mint rossz limonádéban a jó rum.” Nem akárki vetette ezt papírra: a pár évtizeddel ezelőtti magyar irodalom máig nevezetes, alighanem legjobb irodalmi bedolgozója („négere”), az a Czibor János, akiből korai öngyilkossága után nem sokkal drámahős – Czifra János – vált Csurka István Ki lesz a bálanya? című színművében. (Molnár kortársának, Krúdy Gyulának egy 1919-es regényében Czifra János még hasadt tudatú, önmagát kívülről látó temetésrendezőnek mutatkozott. E kívülről látás adatik meg a földre, családjához futólag visszalátogató, a látogatást balszerencsésen letudó holt Liliomnak is, tulajdonképp Csurka Czifrájának is.)

Pintér Gábor (Hollunderné fia), Ubrankovics Júlia (Juli), Pikali Gerda (Mari), Scherer Péter (Húgó) és Szakács Tibor (Liliom) / Gesztesi Katalin felvétele

Khell Csörsz díszlete jobbról még egy kék-fehér csíkos, a manézs bejáratára emlékeztető függönnyel operál. A színrím, a kék és fehér látvány-egybecsengés ellenére nem békül össze tökéletesen a két, elmosódó (vagy szerény tartalmú) díszletelem, melyeknek csak néhány egyszerű faalkotmányt – sámlit, széket, asztalt – kell közrefogniuk. A történet puritán, érzelgősségtől mentes előadása, azaz a történet helyett a szituációk és a jellemek elénk adása: e törekvés határozza meg Salamon Suba László munkáját, mely halk tartózkodásával ugyan megnyer, viszont visszafogottsága kevéssé jelentéses. Szakács Tibor egy jókötésű külvárosi fiatalember alakját kölcsönzi Liliomnak, de sem a jellem alantasabb indulati rétegei, sem az artikulálatlan szabadságvágy irányába nem nyitja meg az ábrázolás útjait. A lényegében Molnár szavaira és a személyes külső adottságokra bízott figura nem igazi címszereplő, nem szervezi maga köré a többieket. Általában is mindenki meglehetősen magára hagyottan, kapcsolattalanul árválkodik a színen, noha nem érződik, hogy a magányosság, a lélekbe lefojtott tehetetlenség és bánat lenne a legfőbb közlendő. Így a szerényen jövedelmező körhinta-kikiáltói állását rátartiságból otthagyó Závoczki Endre és az őt hirtelenjében, mégis életre-halálra magáénak választó Juli szerelme, bútortalan összebútorozásuknak nem csupán a szegénység okozta válsága, Liliom sötét pénzszerző vállalkozása Ficsúr oldalán, s különösen a férfi konyhakéssel elkövetett kétségbeesett öngyilkossága sokkal kisebb nyomatékot szerez magának, mint az epizódszálak mentén elhelyezkedő karakterek nagyobb rendszerbe nem illeszkedő privát léte.

Minden és mindenki egy-egy (jobbára mindig a jelenetkezdő) impulzusban erőteljes, aztán megalvad a játék. Tóth Auguszta vasorrú bábát és jótékony anyókát ikerítő avarbarna Hollundernéja, Pintér Gábor a mama mellett asszonytalanul megöregedő suta, félregombolt Hollunder fiúja, Stubnya Béla (Ficsúr) sápadt jassza: csupa pontos belépő – aztán nincs újabb lépés, a figura letapad mint saját kezdeménye. Hatásosabb epizódok élén, hatásosabb kivitelben ugyanez áll Incze József az életért már nem túlzottan lelkesedő, ám a bőrét könnyen nem adó Linzmann pénzszállítójára, Scherer Péter életének önkezével véget vető Kádár Istvánjára, a Liliom és Juli felserdült kislányát megformáló Liktor Zsuzsára is. A „túlvilági” képben – melyet Molnár színtisztán budapestinek gondolt el, Salamon Suba László pedig a Babarczy László 1982-es dramaturgiai újítása, jelenetcseréje óta szokásos sorrendváltoztatást elkerülve a maga helyén hagyott – Incze, Stubnya és Pintér megint ugyanígy jár másik posztján. Helyben jár.
Ahogy a mozdulatlan festett égen nem hagyják el őrhelyüket a festett felhők és a luftballonok, úgy nem akarózik mozdulnia az egész előadásnak. A deszka, léc és vászon Liget olyan kifakult világ, amelyben legfeljebb hangulatfoszlányként libben a Lizsé mosolya, mókája, fintora, barbár romantikája. A kétségtelenül tudatos stiláris visszavételt legkevésbé a harsányabb színeket általában sikeresen kereső Pikali Gerda Marija és Scherer Péter dibdábabb Hugója sínyli meg. Úgy lépnek felfelé a társadalmi ranglétrán, hogy nincs miért irigyelni őket sorsuk jobbra fordulásáért. Szerencsés rendezői beállítás, hogy míg saját mindennapjaik eredeti, közös küzdésértelmét egyre inkább szem elől tévesztik, Julival még szolidárisak maradnak.
Tordai Teri hűvösen, elegánsan veszi birtokba Muskátné nem hűvös, nem elegáns szerepét. Rományi Nóra olyan jelmezeket, ékszereket tervezett számára, amelyek nem a pesti Liget licencének tulajdonosát, inkább egy kevéssé előkelő párizsi negyed másfajta intézetének madámját öltöztethetnék. A lassan elvirágzó Muskátné ugyan Liliommal, majd utódjával, Hózlingerrel sem kizárólag hintáslegényként számol, de az íratlan ligeti etikett szerint tisztességes nő, s Tordai annak is játssza, ordinárén finom, lassított, öncsitító ritmusban, igencsak átlátva a nagy élet-körhinta pörgésfizikáját. Salamon Suba László színpadán mintha mindenki értene és tolerálna mindenkit – s mintha ezzel senki nem menne semmire. E keserű játszmából legkevésbé Liliom képes kivenni a részét – s e tényt nem emeli figuracentrummá, drámává Szakács Tibor.
Életdrámája – szeretetdrámája – csak Julinak bomlik ki, és csak Ubrankovics Júlia az, aki a Molnár-bemutató csupasz közegében a csupaszsággal, szótlansággal, feszes megállással, dacos félrenézéssel valóban mélyen jellemez. Amikor egy-egy sikerületlenebb jelenet (esetleg – Csengery Dániel zongorafutamaitól kísérve – a fölösleges, nem korfestő és nem elidegenítő sanzonok, nóták) félresiklatnák a Liliomot, ő azon a tájékon (nem a Lizsé, de legalább a Liget táján) őrzi a darabot, ahová talán a Budaörsön színházvezetőként debütáló Salamon Suba László szánta.

MOLNÁR FERENC:
LILIOM
(Budaörsi Játékszín)

Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Rományi Nóra. Dramaturg: Szokolai Brigitta. Zeneszerző: Csengery Dániel. Rendező: Salamon Suba László.
Szereplők: Szakács Tibor, Ubrankovics Júlia, Pikali Gerda, Tordai Teri, Scherer Péter/Magyar Attila, Stubnya Béla, Tóth Auguszta, Pintér Gábor, Incze József, Liktor Zsuzsa, Csengery Dániel.