Napról napra

Leckét kaptunk, súlyos házi feladatot. Meglátjuk, ki miként oldja meg, illetve ki adja be üresen (netán obszcén ábrákkal összefirkálva) a maga feldolgozat-füzetét.

A Dante Közösségi Alkotótérben bemutatott Védőháló és a Pinceszínház Kirakatban az égbolt című produkciója közt látszólag nincs sok hasonlóság, hiszen – bár mindkettő kortárs magyar dráma – formanyelvük és témájuk is nagyban eltér. Céljukban azonban van valami közös: fontos, aktuális és releváns témákra irányítják rá a figyelmet, a néző számára teljesen hétköznapinak tűnő szereplőkkel.

A Hangosító 58. adásában a történelmi drámák meglehetősen tágan értelmezett fogalma kapcsán arról beszélgetünk, mire lehet jó egy ilyen színpadi feldolgozás, mennyiben jelentenek inspirációs forrást a történelmi dokumentumok, valamint szó esik fikció és tények viszonyáról is. A vendégek: Kelemen Kristóf rendező, Székely Csaba drámaíró és Tompa Andrea író, kritikus.

A darab egyik szereplője egy helyütt a „színek harmóniájáról” lelkendezik a darab másik szereplőjének – az ő pompás ruhája láttán. De hogy komolyan vehető-e az ő lelkesedése… Hogy tényleg komolyan veszi-e ő maga azt, amit látszólag lelkesen mond… Vagy hogy komolyan veszi-e az, akinek mondja… És hogy a néző mennyire veheti komolyan mindazt, ami elhangzik, […]

Egy fesztivál akkor tud igazán izgalmas lenni, ha nem válogatás nélkül sorakoztatja fel a produkciókat, hanem van tematikája, de legalábbis fókusza. Még akkor is, ha a NEXTFESZT a jelenlegi helyzetben mentőövet jelent a produkciók számára, ezért bizonyára az alkotók és a nézők is azt szeretnék, ha „mindenki” lehetőséghez jutna.

Kezdjük ezt a drámaközlést a szerzőkkel, mert oly hosszú a sor, hogy nem fért volna el címblokkban: Kiskos Bíborka, Gajda Anna, Nyári László, Papp Mátyás, Romvári Boldizsár, Terecskei Aliz, Tóth Kata, Tóth Klarissza. És ez mindjárt rá is mutat a kortárs színpadi szövegek egyik tendenciájára, a közös szövegalkotás kihívására és mibenlétére.

A cím az események pontos dátumát jelöli – és mivel a helyszín Magyarország, gyorsan ki is számíthatjuk, hogy a hetedik Orbán-kormány második évében járunk. (Már ha akarjuk ezt még számolni.) De nemcsak a politikai környezet lehet ismerős, hanem az a szűkebb közeg is, amelyben a cselekmény játszódik; a főszereplők ugyanis színházi rendezők, akik a túlélésért […]

Egy fabábu, aki igazi kisfiú szeretne lenni, és egy felnőtt nő, aki ráébred: ahhoz, hogy önmaga lehessen, férfivá kell válnia. Rosana Cade és Ivor MacAskill Pinokkió történetének motívumait és MacAskill nemváltoztatását egymásra vetítve mesélnek vágyakról, változásokról, egy sokat tűrt kapcsolatról és annak különleges erejéről.

Úgy érzem magam, mintha egy másik világba csöppentem volna – pusztán attól, hogy emberek beszélgetnek és gondolkodnak együtt, biztonságos keretek között, hogy emberek bevallják, milyen bénák tudnak lenni, és hogy hibákat követtek el. A buborékomban persze eddig is voltak ilyen alkalmak, de a világ és az (itthoni) közélet finoman szólva sem ebbe az irányba tart.

Jó lenne összefoglalni egy mondatban, ahogy Tompa Andrea regényét Gáspár Ildikó színházzá fordítja, de ilyen tömörítésekhez ilyen kvalitású alkotók kellenek. Itt megvannak.

Egy színész, aki rendez, szinkronizál, forgat, ír, zenél és szereti teljes lényével megélni a pillanatot, vagy csak úgy lenni. Éppen ezért kedveli annyira a szökőkutakat, amelyek csupán vannak és szépek, s jó csak úgy szimplán elüldögélni a közelükben.

Bár a PLACCC téli kiadása a hideggel kapcsolatos ellenérzéseink meghaladására is lehetőséget nyújtott, én végül éppen a hidegfóbiámmal való szembenézést segítő előadásról maradtam le, helyette a közösségi masszázs és korcsolyázós performansz kalandjára vállalkoztam.