Mert a rendezők magukon szűrték át a szövegeket, s a nekik fontosat emelték ki. Lehet, reflexből.

Sepsiszentgyörgyről hazafelé a Halál Budánt olvasgatom, és ezek a sorok ütik meg a szemem: “…az oltáron megerőszakolt Kasszandra, Krisztus urunk kínhalála, de minél részletesebben, a felnégyelt, kivágott szívű, elevenen megnyúzott, kibelezett, megcsonkított, húsevő bogarak közé vetett, krokodilrágta térítők, akik a vad indiánok áldozatául estek…” – és így tovább egy teljes oldalon, felsorolva a főszereplő kedvenc olvasmányait. A részlet történelmi regényből való. Az akkor történt borzalmaknak pedig mi közük lenne napjainkhoz? A híradó? Távoli tragédiák? A görög mindennapokban talán napi szinten zajlott hasonló embervágóhíd.
A fesztiválon két Oreszteiát is láthattunk, gyilkosságok és bosszúk végtelen sorát. A Reflex már a nevében hordozza a szándékot, hogy mára reflektáló színházak mutatkozhassanak be: irigylésre méltóan nagy nevek egy egészen pici, és mégsem Isten háta mögötti városban. Vagyis a színház egyik legfontosabb kérdését rejti ez a frappáns név, és erre a kérdésre talált rá a helyi közönség is, mikor a Stary Teatr produkciója utáni közönségtalálkozón felmerült, mitől lesz kortárs egy előadás.
A színészek beszámolója szerint Jan Klata rendezése azért verte ki a biztosítékot, mert lealacsonyítónak tartották, hogy a tragédia magaslataihoz képest a mai isteneket popsztárokként, Oresztészt pedig a Punisher nevű számítógépes játék kétes hatásfokú hőseként ábrázolják. Klata értelmezése nem áll messze Alföldi Oresztészének egyes elemeitől. De vajon tényleg csak egyértelmű utalásoktól érezzük, hogy kérdéseink megegyeznek azokkal, amelyeket az előadás vetett fel? Klata Oreszteiájának legjobb jelenete Kasszandra monológja. A később (tudjuk) “oltáron megerőszakolt nő”, most a Heiner Müller-monológtól feliratos ruhában egy helyben állva, transzban ad ki magából nyomasztóan földöntúli hangokat. Hosszan, kakofonikusan sikoltja a jövőt, amit a nemzetközi közönség, lengyel szöveg ide vagy oda, borzongatónak érez, és felállva megtapsol.

Malgorzata Galkowska Kassandra szerepében Jan Klata Oreszteia-rendezésében / Bartlomiej Sowa felvétele, forrás: www.reflexfest.ro

Amit majd még egyszer megtesz. Megérkezik ugyanis a díszvendég, a Deutsches Theater, hogy felépítseOreszteiájának díszletét Szentgyörgyön. Erről az egyszerű, fából készült palotáról senki sem mossa le a vért egyetlen előadás után sem: előadásról előadásra egymásra rakódik a bosszúk végtelen sora. Vérrel festenek magukra és a falra. Dühből, mint egy Hermann Nitsch-orgián, de eltartva tőlünk: a palota fölénk magasodik. Az első sorban ruhájukat óvó, nylonba csavart nézők figyelik, ahogyan Goya passiói megelevenednek. Vörös, dühtől és szenvedéstől lucskos testeket látunk, ahogyan a dráma hálómotívuma helyett, gyászitallal, sörrel keveredő vörös festék folyja be az előadást. Meleg fürdőből meleg vérfürdő.
A díszlet nem fért be a Tamási Áron Színházba, egy éjszaka alatt építették fel újra, még érintetlen falakat mocskolt be tehát a vér. A gesztus mégsem előzmény nélküli. Szentgyörgyön már festettek sárral, emberre és falra egyaránt. AzYvonne, burgundi hercegnő, a Tamási Áron Színház produkciója méltó módon fogadja Thalheimert. Ebben a két előadásban több a közös, mint a két Oreszteiában, mert nem az azonos irodalmi mű a legerősebb lehetséges kapocs. Nem hiába jelölték az Yvonne-t öt UNITER-díjra ebben az évben. A véres, saras mocsokban testek ecseteivel festenek a rendezők. Undorító, de mégsem csukjuk be a szemünket, muszáj látni, hogy minden szereplőnek igazolható oka van a tettére, nem társadalmi és politikai összefüggésekben, hanem emberileg.
Az egészben ez legszebb, hogy semmi sem történik ok nélkül. Furcsálható például, hogy mindkét monumentális trilógia előadása radikálisan lerövidül. Thalheimernél miért maradnak ki az Eumeniszek? Hiszen az is járható út lenne, ami aSátántangóban történik: a reggel kezdődő filmen ugyanakkor lesz sötét, mint odakinn, a valóságban. A két Oreszteia-előadáson sem más a cél: a munka saját idejét akarják megtalálni. A saját pedig már nem Aiszkhüloszé, hanem Klataé és Thalheimeré. A drámákból csak az kerülhet színpadra, amit jelentéssel tudnak megtölteni, ennek megfelelően mindent, ami felkerül, meg is töltenek jelentéssel. Az Eumeniszeknek ebben a megbocsátást nem ismerő világban nincs is helyük. A reflex tehát önreflexió. Mert a rendezők magukon szűrték át a szövegeket, s a nekik fontosat emelték ki. Lehet, reflexből. Talán erre az ösztönösségre utal a fesztivál jelképe is: a tenyér. Amelyet – reflexszerűen – mindig megillet egy kézfogás, és amellyel – stílszerűbben – tapsolni is lehet.

2009. március 30.

Facebook Comments