Az előadás nem hidalja át a mű és a közönség közötti, több évszázados szakadékot, és nem ad kielégítő válaszokat a Racine fogadtatásával kapcsolatos problémákra.

Vannak drámák, amelyekről érdemes letörölni az évszázadok alatt rájuk rakódott port – hiszen vagy az önmagát ismétlő történelem kínál egyértelmű párhuzamot, vagy a rendező lel olyasmire a sorok között, ami az elfeledett darabot új megvilágításba helyezi, összekapcsolja a jelennel. Jean Racine drámáit elővenni bátor tett, amellyel ráadásul Nemzeti Szín­há­zunk – bizonyos értelmezések szerinti – egyik külde­tése is kipipálható. A drámaíró utolsó darabjának, a nálunk alig ismert Atáliának a színpadra állítása azonban – Valló Péter rendezésében – inkább öncélú vakmerőség: az előadás nem hidalja át a mű és a közönség közötti, több évszázados szakadékot, és nem ad kielégítő válaszokat a Racine fogadtatásával kapcsolatos problémákra.
Az Atália az ószövetségi Királyok Könyvének egyik történetét, a zsarnok Atália bukását dolgozza fel. A Baál istenségnek hódoló királynő korábban összes leszármazottját kiirtotta, de a mészárlást túlélte egyik unokája, a csecsemőkorú Joás, akit Jozabet, Joád főpap felesége mentett meg és vett gondjaiba. Joás – semmit sem tudván származásáról – a templomban nevelkedik, és Jahve szolgálatára tanítják. A dráma – amely a klasszicista hármas egységnek megfelelően néhány órába sűrűsödik – azon a napon játszódik, amikor Atália megpillantja unokáját, s ráébred a kilétére. Pillanatnyi gyengeségében mégsem pusztítja el, és ez a vesztét okozza: őt megölik, Joást pedig királlyá koronázzák. Az ószövetségi történet szerint Joás később ugyanolyan véres kezű zsarnoknak bizonyul, mint Atália.
A biblia ilyen mélységű ismerete nem várható el a közönségtől; a Nemzeti előadása pedig nem alkalmazkodik az általános műveltség fogalmának elmúlt évtizedekben lezajlott változásaihoz. A nézőnek – hacsak nem biflázta be a címlapon feltüntetett rokonsági kapcsolatokat – eleinte halvány sejtése sem lehet arról, hogy mi történik a színpadon. Így biztosan nem is találja meg a – Valló szavai szerint – magyar rendszerváltásnak a darabban „leképzett” problémáit. Igaz, ilyesmire alapos előtájékozódás után sem könnyű lelni. A drámában nagy formátumú személyiségek teljesítik be eleve elrendelt sorsukat, amely itt történetesen az, hogy Dávid leszármazottja letaszítja a trónról a Baál istenséget imádó zsarnokot.

Udvaros Dorottya (Jozabet), Földi Ádám (Zakariás), Molnár Piroska (Atália), Gazsó György (Ábner) és Gerlits Réka (Hábáre) Koncz Zsuzsa felvétele

Magának az előadásnak sincs sok mondanivalója a nagykorúvá ért Magyar Köztársaság közönsége számára. Inkább úgy tűnik, hogy klasszicizáló kamaradrámát látunk, s korántsem nagy horderejű változásoknak, hanem csak a külvilággal semmilyen kapcsolatban nem lévő, szűk kör életét befolyásoló esemé­nyeknek vagyunk tanúi. Az előadás a zsidó-proble- matikához is bátortalanul áll hozzá. A szereplők zsidó volta csak a kultúrtörténeti motívumok szintjén érdekes: a férfiak kipát hordanak, Joád főpap rituális mosdással kezdi a napot, s a leviták – a Sávuotnak, azaz a pünkösdnek megfelelően – kenyéráldozatot mutatnak be.

Szálinger Balázs fordítása – amelyet a Nemzeti Szín­ház kifejezetten erre az alkalomra rendelt – nem a mos­tanában elterjedt átdolgozások, hanem az aránylag szöveghű magyarítások kategóriájába tartozik. A dráma új változata pontos, gördülékenyen költői, és nem tartalmaz meglepő kilengéseket: semleges, szenvtelen stílusa olykor még a rímek csengés-bongását is feledteti.
Az előadás zsinagógát formázó díszlete (Antal Csaba) klasszicista feszességet és merevséget idéz. A falak és a padló meleg vérvörösét ellensúlyozzák a hideg, ezüst­színű oszlopok és a többi kellék: az asztal, a fémüst és a menóra. A kórus tagjai első szereplésükkor hatalmas gyertyákat helyeznek az oszlopok tövébe – pislákoló fényüket folyton kihasználni giccses és banális lenne, de egyéb szerepük nincs. A sűrű oszloperdő – azonkívül, hogy sokszor kitakarja a színészeket – némi változatosságot jelent a színpadi mozgásban: a fémpillérek kerülgethetők, átölelhetők, hozzájuk lehet támaszkodni. Jahve és Baál híveit – különösen a nőket – a jelmezek (Benedek Mari) különböztetik meg: előbbiek az ünnep komolyságát hirdető, illedelmes feketét, utóbbiak kissé kihívó, arannyal átszőtt ruhákat hordanak.
A rendezés nagy hangsúlyt helyez a kórus szerepére. A levita lányok kara – Joád és Jozabet lányának (Tom­pos Kátya) vezetésével – megkoreografált átszellemültséggel adja elő a megzenésített imákat (zene: Melis György) – ám hitükkel szembesülve ugyanaz az értetlenség tölt el, mint amit a Vidám Vasárnap televíziós közvetítései közben érzek. Az énekek szövegét gyakran egyáltalán nem érteni; s a kóristák – illedelmesen, vigyázva, nehogy szoknyájuk felgyűrődjön – a szinkronúszók pontosságával vetik magukat a földre, ölelik át az oszlopokat, és integetnek ezüstszínű pálmaágaikkal (koreográfia: Király Attila). Egy ízben kombinére vetkőznek, és miután Joás meghintette őket vérrel, térdre omlanak. A motívum vélhetően a zsidó szertartásrendre és arra utal, hogy Joás királyként később a saját vére ellen fordult – e párhuzam felfedezése azonban csak a már említett előtájékozódás birtokában lehetséges.

Kulka János (Joád) Koncz Zsuzsa felvétele

A színészek közül Molnár Piroskának jutott a leghálásabb szerep: Atáliája a legmodernebb karakter az előadásban. Míg a legtöbb szereplő csak a történetben, azaz a zsidóság történelmében elrendelt feladatának betöltésével jellemezhető, Atáliában az az izgalmas, hogy egyszerre véres kezű zsarnok és ízig-vérig nő. Akkor is ellentmondást nem tűrőnek, hajthatatlannak tűnik, amikor a hitehagyott, mindig az erősebbhez húzó Mátán (Blaskó Péter) figyelmeztetése ellenére belül elgyengül, és fellobban benne a szeretet szikrája unokája, Joás iránt. Atália ellenlábasa Jozabet (Udva­ros Dorottya), akiben ugyanennek a női, féltő-gondoskodó szeretetnek a kiteljesedett formája szinte elviselhetetlen fájdalmat okoz, ha szeretteit veszély fenyegeti. Jozabet a férje szájába adja a reggeli falatot; félelmében és kétségbeesésében összecsuklik, viszont sziklaszilárd ellenállásával, Atália iránt érzett gyűlöletével szinte falat von Joás köré, amikor a királynő el akarja vinni. Jóval kevesebb e világi érzelemmel rendelkezik férje, az Írás beteljesítésének eszköze: Kulka János Joádjának intelligens fanatizmusa meggyőző, de szóvé­gi t hangjai ugyanolyan bántóan feltűnők, mint a misét celebráló papoké. Teremtménye, Joás (Mátyássy Bence) szemüveges, buzgó zsidó fiú. Megjelenése azt a benyomást kelti, mintha ő lenne gimnáziumi osztályá­nak lúzere, mégis, Atália kérdéseire okosan és talpraesetten felel, s lassan belenő az először rendkívül komikusnak ható, Dávid-csillagokat formázó koronába is.

Ám hiába a nagy formátumú szerepek és a Nemzeti sztárjainak meggyőző teljesítménye: az Atáliának továbbra is a polcon a helye.
JEAN RACINE: ATÁLIA
(Nemzeti Színház)

Fordító: Szálinger Balázs. Társfordító: Bánföldi Tibor. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Melis László. Koreográfus: Király Attila. Dramaturg: Vörös Róbert, Keszthelyi Kinga. A ren­de­ző munkatársa: Herpai Rita. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa. Rendező: Valló Péter.
Szereplők: Mátyássy Bence, Molnár Piroska, Kulka János, Udvaros Dorottya, Földi Ádám, Tompos Kátya, Gazsó György, Szabó Kimmel Tamás, Marton Róbert, Blaskó Péter, Mertz Tibor, Gerlits Réka, Denk Viktória, Kun Ágnes Anna, Németh Renáta Mária, Pap Nikoletta, Sipos Marianna, Takács Zsu­zsan­na, Előd Álmos, Gádor Tamás, Herpai Rita, Medriczky László, Révész Bálint.