A Repedések és a Fregoli-szindróma témáját, jellegét tekintve távol áll egymástól, de a táncos-koreográfusok markáns színpadi jelenléte alapot ad az összehasonlításhoz.

A Trafó évad eleji táncestjén két koreográfus mutatta be legújabb darabját. Az amerikai származású Zoe Scofield rezidenciaprogram keretében dolgozott Budapesten, s Repedések címen zaklatott mozgásvilágú, sajátosan földi, kortárs űrbalettet állított színpadra. Réti Anna pedig Újvári Milánnal kalandozott a tánc, a cirkusz, a pszichoanalízis és a mosókonyhák határmezsgyéjén, majd’ kibújva bőréből vagy legalábbis a gyakran cserélt-váltott zakók, kabátok, nadrágok, szerepek átláthatatlan szövetéből. A Repedések és a Fregoli-szindróma témáját, jellegét tekintve távol áll egymástól, de a táncos-koreográfusok markáns színpadi jelenléte alapot ad az összehasonlításhoz.
Zoe Scofield darabjában a színpad hátsó felét elcsúsztatott paravánok tagolják, melyek oszlopszerű rendszere egyrészt az előadás alatt szinte önálló életet élő, vetített mozgóképek felületéül szolgál, másrészt – az előadás címéhez hűen – „repedésein” mint egy labirintus szabálytalan ki- és bejáratain át tűnik fel vagy rejtőzik el a két táncos. A zúgó zajzene, a különös, klasszikus alapokra építő, valószínűtlenül hajlékony gerincoszlopot követelő mozgásforma – mely leginkább futurisztikus űr(lény)balettek előfutára lehetne – a test szokatlan vonalakba törésével hol az esztétikumra koncentrál, hol alig-történeti szálat perget. A munkához fűzött fülszöveg halvány sorvezetőjét, az Oreszteiára való utalást figyelmen kívül hagyva, a vetített, mozgó fény-alakok, a két eltérő karakterű táncosnő (Zoe Scofield és Shannon Stewart) és az idegenszerű zene együttes konstellációja mintha az ember kozmikus teremtődésmítoszát elevenítené meg, a fénybeliből földivé-anyagivá válását. De csak találgatok. Zoe Scofield lényszerű, olykor groteszk, kiélezett érzékenységére Shannon Stewart szép, de háttérbe szoruló, nyugodt megbízhatósága felel. A koreográfusnő szenvedélye, a saját testmozgásának önkívületében tobzódó, az idegeit, az érzékeit végsőkig hegyező igyekezete, előadói stílusa ráül a darabra, és nem tud feloldódni önmagán túlmutató, koncentráltabb figyelemben. Apró egyensúlyproblémák tarkítják az előadást, ami így óhatatlanul másról sem szól, mint Zoe Scofieldről magáról. A jól eltalált, belénk ivódón emlékezetes momentumok – mint a földön fókamód hempergő, partra vetett balerinák pas de deux-je vagy a nyolcig számolásokra előadott kvázi-balettparódia – önmagukban lebegnek. A kemény testmunka, az előadásmód végsőkig fokozott személyessége ellenére – vagy épp emiatt – felszínes marad a darab. A nehezen zabolázható hév ölt testet, lehetetlenné téve, hogy anyagán fölcsillanjon valami több, magasabb rendű szellemiség. A színpadra vetülő fénypöttyökből elénk varázsolódó csillagos égbolt (vagy az emberi test sejtuniverzuma?), a vetített, lángszerűen mozgó figura vizuális jel marad csupán, díszlet egy jó adottságokkal bíró táncos szenvedélyes színpadi társas monológjához.
Réti Anna előadásában finomra hangoltan jelenik meg a táncos, az alkotó személye, pedig egyáltalán nem rejti véka alá, hogy tárgya a maga számára legnagyobb talány: Réti Anna. A trükkje a clown-léte. A clown örömével, a clown bánatával létezik a színpadon, ahol kisírja talán saját, emberi könnyeit is, de a komikus figura minden pillanatban lírával itatja át a drámát, és önmagán túl emeli az előadást.
Újvári Milánnal való szerencsés egymásra találásából kedvesen komoly, újabb „ruházati” darab született, általánosságban a szerepből szerepbe bújó, önmagát álcák mögé rejtő emberről. De a rendező Réti Anna „oldalt mélyen fölsliccelt egója” is terítékre kerül. A Fregoli művészi-mókás pszichoanalízisében a szereplők a drága bőrkanapé helyett hétköznapi akrobatákként óriás ruhahalmokba vetik, dobják, vágják, csavarják magukat újra és újra, szerepeik közé, „az élet tengerébe”, a ruhák „új ént” kölcsönző hullámai közé – merthogy a darab lehetne akár közhelyes is. De Réti Anna a szokott gyermeki-naiv s egyben rafinált női őszinteséggel fordul a közönség és partnere, Újvári Milán felé, akinél keresve sem találhatott volna jobb társat átváltozós tánccirkuszához. Szerepeik játszóterén hol laza haverok bő gatyában, máskor Réti a Nő, mega magas sarkú cipőben, estélyiben, Újvári pedig a Férfi ingben, nyakkendőben. Bőrön belül transzformálódnak, akárcsak Hamvas Béla Karneváljának hősei.
Réti Anna korábbi nagy dobása, a Lélek pulóver nélkül szólója óhatatlanul sugallja az összehasonlítást, hisz ez a lélek nem vetkőzik, hanem épp ellenkezőleg: ebben a kicsavart lelki sztriptízben magára rángat mindent, amit lehet, s felkínál egy kváziportrét a táncos Réti Annáról, amit ha akarunk, elhiszünk, de nem feledhetjük, hogy játék (is) ez, cirkusz, ahol minden mutatvány, ámulatba ejtő attrakció. Kibújok a kabátból, s te már bújsz is bele, kiszolgáltatott vagyok és szerencsétlen, de a következő pillanatban uralkodom rajtad. A test elrendezettségét, a végtagok megszokott rendszerét újra s újra átíró, különös lényekként megszülető szereplők gyermeki módon próbálják különcségben, különösségben túlszárnyalni egymást, érvényes lenyomatát adva a párkapcsolatoknak. Akárcsak a Lélek pulóver nélkül-ben, Réti Anna ismét a feje tetejére állít mindent. Minden igaz, aminek a fordítottja is igaz… Egymást s minket megtévesztendő a kezek lábakká válnak, a lábak kezekként kalimpálnak, a fej pedig az óriási kabát belsejében tűnik el, rémmesék csonkolt antihőseit idézve. S közben a fregoliról egymás után esnek, tűnnek el a kabátok, blúzok, színes nyári szoknyák, nadrágok, s vesznek bele a végtelen szeméthegynek ható jelmezgomolyagba.
A kissé hosszadalmas bevezető, a tenger s a kagylóhéj helyett a ruhahalom mélységes mélyéből felemelkedő Réti Anna antréja elbírna némi tömörítést, még ha csüggünk is a közönség soraiból váratlanul a színpadra lépő Újvári Milán minden mozdulatán. Ettől eltekintve a Fregoli jó ritmusban adagolja a lelki szennyest, a cirkuszt, és ügyesen oldja fel a hétköznapiságban a „színpadra keveredett”, gazdátlan grundra lelt „gyerekek” felnőttet játszó önfeledtségét.

Repedések
(Trafó Kortárs Művészetek Háza)

Koreográfus: Zoe Scofield. Látvány, videó: Juniper Shuey.
Tánc: Zoe Scofield, Shannon Stewart.

Fregoli-szindróma,
avagy nem a ruha teszi az embert

Alkotók: Réti Anna, Claudio Stellato, Amos Ben Tal, Újvári Milán.
Zeneszerző: Amos Ben Tal. Dramaturgiai munkatárs: Hudi László, Szőke Sándor. Jelmez: Szűcs Edit. Díszlet: Rácz Dóra. Fény: Pete Orsi.
Előadók: Újvári Milán, Réti Anna.

Facebook Comments