Erős a forma, a szituáció energiája, azaz jó a csúzli, amivel kilőnek, de valahogy mégis messze a céltáblától érek földet.

Gyűlölted már úgy az életed, hogy úgy érezted, az egész világnak kellene megváltoznia ahhoz, hogy elviseld? Vagy mondjuk, tudod, hogy milyen az emberélet útjának felén az a nagy, sötétlő erdő? Mert az én erdőm igazán komoran sötétlik, jobbára csak ülök a közepén, nem is keresek, nem is vágok benne új csapásokat, tehát azonnal odakattan a fejem, amikor Ardai Petra és Luc Van Loo midlife crisist emlegetnek A felhő című előadásuk kezdetén. Ők is ebben érintettek, az előadás szerint ők egy házaspár, akik egy este épp a fenti témakörrel birkóznak, és megoldják azt. És ezzel meg is váltják, és meg is változtatják a világot. Na, hogy? – kérdezi most minden erdőlakó.
Valójában nehéz lesz elmondanom, hisz erről a lelki útról szól az előadás, de legfeljebb használom az előadás címét. Képzeljük el, hogy a lelkünk egy nagy világlélek része, egy nagy felhőé, és a nagy világlélek-felhőben gomolyogva, és abban feloldódva átad egymásnak, és átvesz egymástól minden lélek mindent. Mondjuk, akkor vált ez nekem az előadás során egyszerűvé, amikor elrettentve szólt a szöveg (Babarczy Eszter írta meg a felhőét) a világhálón egyedül bolyongó lélekről, amely egy elektromos kisülés vagy valami hasonló következtében ebben a világhálóban egyesül a többi lélekkel, és emelkedik minden ember fölé úgy, hogy mindenkit magába nyel.
Itt jön az előadás, amelynek tehát az a célja, hogy tegye átélhetővé: most, 2010. május 7-én is elég annyi, hogy immár ezen felhő részeként (azt hallgatva egy fülhallgatóban) másként lépünk ki az utcára, és másként látunk rá az emberekre, és máris egy elveszett-megtalált aranykorban találjuk magunkat. Valójában imádnivaló az ötlet: félórás bevezetés után, immár egy 2060-beli, már régen megváltott és boldog emberiség részeként kitódultunk a Ferenc körútra, fülhallgatóval a fülünkben, nem hallva a valódi zajokat, és egymás között sem beszélgetve, csak a felhőt, Lázár Kati ősanya-hangját hallgatjuk, és sétálunk közösen. Ha nem volna ez a felhőkoncepció ilyen nehezen átélhető, és filozofikus helyett naív, ha nem vicces-ironikus-játékos (azaz felszínes és kiforratlan) volna az ötlet kidolgozása, hanem erős és drámai, akkor messzire röpíthetne. Erős a forma, a szituáció energiája, azaz jó a csúzli, amivel kilőnek, de valahogy mégis messze a céltáblától érek földet. Csáki Judit mellettem 2060-at olyan gyerekesnek látja, hogy bevallja, nem igazán szeretne akkor élni, mondja is az őt interjúvoló műsorvezetőknek-játékvezetőknek.

 

Yang Li / Koncz Zsuzsa felvétele

Pedig az ezirányú gondolkodást Csányi Vilmos indította el, aki többek közt arról beszélt a vele készült emberi közösségekről szóló interjúban, hogy több milliárd ember máshogy viselkedik, mint több százezer: nem dobja le például az atombombát, és nem robbant ki harmadik világháborút. Nem is Babarczy Eszter Csányit alapul vevő szövegével van bajom, hanem a dramaturgiailag hol felcsillanó, hol alámerülő előadással, és itt-ott megoldatlanságaival.
Jobban meg lehetett volna ágyazni a világlélek megnyilvánulásának például akkor, amikor utcai járókelőket szólított meg Ardai Petra, mert minden mondatuk aranyat ért. Minden megszólított esendő volt és őszinte. „Magamnak köszönhetem azt, ami most velem van, de meg kell próbálnom kilábalni belőle” – mondta egy sapkás fiú, és mi, negyvenen integettünk neki az utca túloldaláról, hogy szintúgy, és ez az abszolút véletlenszerűen generált mondat tényleg olyan általános érvényű emberi megnyilvánulás lett, hogy csak úgy fodrozódtam a felhőben.
Ugyanakkor Yang Li – a midlife crisisos házaspár melletti harmadik szereplőt játszó színésznő, aki a sztori szerint szintén azt a kiégett, céltalan emberiséget kellett hogy reprezentálja, amely megváltásra vágyik – messze máshová repített a világlélektől. Szimpatikus, de talán kicsit részrehajló, amikor Luc Van Loo azt mondja, hogy mindenkinek össze kellene ismerkedni egy kínaival, ha valahogy részesülni akar a világlélekben. Az biztos, hogy Yang Li egy erős molekulája a világlélek-felhőnek. Szinte szétfeszíti az előadást személyes derűje, bája, előadói tehetsége és annak egzotikuma. Gyönyörűen iskolázott hangján áriát és kínai dalokat énekel, egy személyben eljátszik számtalan tévécsatornát, és a láthatóan nem hivatásos színész Ardai Petrától, valamint a magyart törve beszélő Luc Van Lootól úgy elkülönbözik, mintha a világlélek nagy masszájából kivált volna egy kiscsillag. Úgy ragyog külön kis közönségének (valamilyen attasé is képviseltetik) hogy szinte ellenfelévé válik a teljesen más kultúrát képviselő Babarczy-szöveget recitáló Lázár Katinak.
Minden húr elpattan, és aztán minden nyílvessző más céltáblába csapódik, mint ahová szánták, mondanám az előadásra. A legnagyobb kérdést célozza meg (mivégre élünk, és hogyan), mégis gyerekmatinénak tűnik. Konfúz élmény, legnagyobb erőssége számomra mély humanizmusa, kedvessége és gyermeki bája.

A felhő (SPACE Színház)
Koncepció: ARDAI Petra, Luc van LOO, VERESS Anna. A Felhő hangja: LÁZÁR Kati. Dramaturg: VERESS Anna. Szöveg: BABARCZY Eszter, ARDAI Petra, VERESS Anna. Zene, hang: GRYLLUS Samu, Luc van LOO, kínai nép- és popzene. Díszlet: ÁGH Márton. Jelmez: SCHOPP Ildikó. Kutatás: Anneke JANSEN. Interjú (a video-installáción): CSÁNYI Vilmos.
Grafikai munka: DOMJÁN Gábor, tuo. Technikai háttér: BELÉNYESI Zoltán, Marco CHARDON, ÉLTETŐ András, LAJTI Balázs. Rendező: ARDAI Petra.
Szereplők: YANG Li, ARDAI Petra, Luc van LOO.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2010. május 7.

Facebook Comments