A Szász Dániel alakította szuperhős előbb mint bárányfelhő, majd mint viharfelhő van jelen, végül felhőtlenné válik.

Pataky Klára koreográfiájának címszereplője nem létezik. Pontosabban annak a szemet és elmét vakító művilágnak a teremtménye, amely körülveszi a ma emberét, a ma nőjét. Reklám (az előadásban KELÁRM), divat, a magazinok életvezetési tanácsai. Felhőman bárki lehetne, akire ráhúzzuk a vattafejet.
Az előadás címe már önmagában sokat elárul a figuráról és magáról a jelenségről: a „felhő” mellé a „man” társul, a magyar nyelvtől való idegenségével és fellengzősségével. Így Felhőman (Szász Dániel), aki a koreográfia nagy részében felhőfeje alatt láthatatlan marad, a Batman, Spiderman és Superman sorba illeszkedik. Nézzük, miféle természetfeletti képessé- gekkel rendelkezik, és kiknek az érdekében használja őket: Felhőman lényegében tükör, annak a nőnek a média által eltorzított személyiségét tükrözi vissza, aki benne akarja látni a tökéletes társat. Tehát nem ment meg semmitől, legfeljebb szembesít, de ennek az előadásban legkevésbé sem pozitív a kicsengése. Természetfölötti képessége azonban igenis van: olyan elérhetetlenül tökéletes, ahogyan azt a reklámok és divatlapok sugallják. Pontosabban: ahogyan azt a nő a férfira vetíti, majd a felhőfej szertefoszlása után csalódik a valódi arcban. Pataky Klári koreográfiájának valós hőse a Kántor Kata által életre keltett nőfigura. Zöld ruhájában a kezdeti káoszban megejtően természetes, mind a jelenléte, mind a mozgása, később, miután beszippantotta a marketing, már ő maga gerjeszti a káoszt. Felhőman először szinte láthatatlanul van jelen: széken ülve kuksol a kívül-belül állapotában, hiszen egyrészt a történéseken kívül marad, másrészt belül van, mert ő maga a színen látható világ egyik kreálmánya.

Kántor Kata, Mikó Dávid és Dányi Viktória / Koncz Zsuzsa felvétele.

Az előadás három további szereplője (Dányi Viktória, Egyed Beáta, Mikó Dávid) afféle celebvilágbeli mitológiai karként kíséri az eseményeket. Megjelenésükben és kísérőzenéjükben egyszerre van jelen az archaikus és a modern, a barokk és a dzsessz hangulata, előbbi a forma, utóbbi az improvizáció szintjén. Visszatérő elem, hogy mintha kifutón, végigvonulnak a színen, majd groteszkké facsart trendi mozdulatok kíséretében kérdezik meg: „tudta, hogy?” Utalva az extravaganciára és különcségre, ami bár lehet értelmetlen, ma az egyetlen útja az érdekessé válásnak. És ha a kérdésre tökéletesen banális is a válasz, a felütés alkalmas a figyelemfelkeltésre. A görög tragédiákból Pataky Klári koreográfiájába „időutaztatott” kar különféle módokon kíséri az eseményeket: cinikusan kommentál, ördögi Cupidóként irányítja egymáshoz a szereplőket, vagy – utalva a Felhőmanek és az efféle kapcsolatok relativitására – tagjai időnként szerepet cserélnek a pár egyik-másik tagjával. Jelenlétüket gyakran kíséri a falra vetített KELÁRM felirat (a „reklám” szó betűinek felcserélésével született betűsor), ami szintén a médiazagyvalék dekódolhatatlanságára utal: a fejekbe ömlesztett, agyakat átmosó áram csupán hatáskeltő eszköz, de nincs semmi értelme, elemei (és szereplői) felcserélhetőek. Más kérdés, hogy ez az egyébként szellemes formai elem kiszámíthatóvá teszi az előadást, ahogyan a kar ehhez kapcsolódó és visszatérő szerepeltetése is. És mivel Felhőman és a zöld ruhás lány jelleme sem fejlődik-fejlődhet jelentősebben, az előadás fontos témafelvetése és humora ellenére sem képes egyenletes erővel hatni. Ereje egyébként könnyedségében rejlik, amelyet éppen az ismétlések törnek meg. A két főszereplő személyiségében egy-egy élesebb váltás figyelhető meg: Felhőman formailag természetesen akkor változik, amikor lekerül róla felhő-álarca, és egyre intenzívebben menekül és áll ellent a lány ragaszkodásának, a zöld ruhás lány pedig a rejtőzködő, tartózkodó magatartást levetkőzve válik édes ragadozóvá. Többféle színt nemigen tudnak felmutatni, így leginkább egy kiegyenlítetlen töltésű kapcsolat különféle helyzeteit és variációit játsszák el. A jellemek változása azonban egyik esetben sem eléggé karakteres. A médiával összefüggő és a kibontakozó kapcsolatot vagy egyoldalú függést ábrázoló szál párhuzamosan fut, olykor egymásba fonódik, de alapvetően mindkettő önállóan is értelmezhető: az egyik a már említett mediatizált álvalóság, a másik az átlátszó, felelősséget vállalni képtelen férfi és a kapcsolataiban is önmegvalósító, azokhoz görcsösen ragaszkodó nő relációja. Utóbbit persze alátámasztja, megokolja az előbbi.

Az ókori tragédiákban a kar értékel és magyaráz – akár ehhez, akár (számuk miatt) a sorsfonalszövő párkákhoz hasonlítjuk Pataky Klári feketét viselő hármas csoportját, elmondhatjuk: az ő felületes és kerge világuk egyben a mai kapcsolatok alfája és ómegája.
Szimbolikus, ahogy a lány a Felhőmannel való első érintkezésekor a férfi fejének fodrait mint vattacukrot csipkedni és majszolni kezdi. A nő felfalja szeretetével a passzív férfit. Később többször az ölébe vetve magát, lábaival átkulcsolja a derekát, miközben a kar az „I love you” szólamot ismétli. Az előadás nem ad alternatívát: azzal, hogy egy kapcsolatot metaforikusnak és tipikusnak mutat, ráadásul mindennek a magyarázó közegét is pontosan és találóan megfesti, egyértelműen halálra ítéli a nemek ma lehetséges viszonyát. A gépiesen ismételt „I love you” pedig a szerelem felületességére és kérészéletűségére utal – amikor az inkább a szerzés és a kapaszkodás szükséglete, mint a léleké. A Szász Dániel alakította szuperhős előbb mint bárányfelhő, majd mint viharfelhő van jelen, végül felhőtlenné válik. Utóbbi nem mondható el az előadásról, bár a felhők – a darab közvetítette igazság miatt is – gyűlnek a nézők feje felett.

Felhőman (MU Színház)

Konzultáns: Lóky Tamás. Jelmez: Nagy Viktória. Fény: Szirtes Attila. Koreográfia: Pataky Klára.
Táncolja: Dányi Viktória, Egyed Beáta, Kántor Katalin, Mikó Dávid, Szász Dániel.