... a meglévő kőszínházi struktúrát kellene új, friss, bátor gondolatokkal megtermékenyíteni - többek között az alternatívoknak.

Mikor jutnak pénzhez a függetlenek?
– Fogalmam sincs. Ezt nem tőlem kell megkérdezni. De bárki megkérdez, elmondom a véleményemet, képviselem a Magyar Teátrumi Társaság álláspontját: elvi kérdésekben.
A kormány 40 milliárdot zárolt a költségvetésben, amiből a legnagyobb rész a Nemzeti Erőforrás Minisztériumra esik. Ebből kellene a minisztériumnak kifizetnie azt a támogatást, ami az Előadó-művészeti törvény szerint a 6. kategóriába sorolt társulatoknak – a függetleneknek – jár. Ez közel 1,3 milliárd forint, az önkormányzati színházakra adott támogatás tíz százaléka. Ez a támogatás a társulatok működési költségének a fedezésére fordítható. Túl vagyunk az év felén.
– Oly mértékű a késés, hogy most már a következő évről kellene dönteni, ahhoz hogy a társulatok komolyan tudjanak tervezni.
Az Előadó-művészeti tanács (EMT) tagjaként te nem fogadtad el a tanács által kijelölt szakmai kuratórium javaslatát, amely azt tartalmazta, hogy a közel 1,3 milliárdból a 6. kategóriába regisztráltak közül ki mennyit kaphat.
– Az ellenvéleményem elvi. Ha valaki ezt úgy értelmezi, hogy ezzel akadályozom a pénzek célba jutását, szíve joga. Egyébként valóban azt gondolom, hogy ha az egész szakmát megszorítások érik, akkor nem igazságos, ha egy terület – nevezetesen a 6. kategóriába tartozó függetlenek – számára duplájára emelkedjen a működésre fordítható állami támogatás. Akkor sem, ha tudom: hosszú évek óta elmaradt támogatás kompenzálását is jelentené ez. Szavazni fog az EMT a szakmai kuratórium javaslatáról, hogy mi kerüljön a miniszter elé, a miniszter pedig majd dönt… Mint mindig, amikor ezt szükségesnek ítéltem, most is kifejtem a véleményemet az EMT-ben – ezúttal levél formájában. A tanács egyébként meg fogja szavazni a javaslatot – én meg kisebbségben maradok. Ennyi.
Mi a megoldás a jelen helyzetben? Hallani, hogy a társulatok működőképességük határára értek.

 

Koncz Zsuzsa felvétele

– Pénzhez kell, hogy jussanak a társulatok mihamarabb, ez nem vitás. Kétségtelen ugyanakkor, hogy én nem osztanám el a most csak elvben meglévő 1,3 milliárdot ebben a formában. De azt nem szabad engedni, hogy végveszélybe kerüljenek, megszűnjenek meghatározó társulatok. Ha megjön a pénz, akkor a törvény szerint kell eljárni. De közben eszeveszett tempóban egyeztetni kellene, újragondolni a törvényt, mert csak azt tudom újra meg újra elmondani, amit másfél éve hajtogatok: az egész úgy rossz, ahogy van. Működés közben majd mindenki felismerte – és személyes beszélgetésekben el is ismeri – a törvény összes anomáliáját. Folyamatosan visszaigazolódik minden aggályunk, amit a Teátrumi Társaság útján másfél éve jelzünk. Azt kértük, hogy ne kerüljön elfogadásra a törvény, mert sok-sok „butaság” van belekódolva. Keserű „jóvátétel” számunkra, hogy igazunk volt – és van.

Vagyis a következő évre már egy új törvénynek kellene érvénybe lépnie?
– Én azt mondom, hogy ki kellene találni a módját annak, hogyan lehet minél hamarabb megváltoztatni azt, ami rossz. Ha ez nem lehetséges, akkor arra kell törekedni, hogy legalább jövőre ne a most már egyre többek által rossznak tartott törvény érvényesüljön. Hogy bármelyik forgatókönyvre miként van mód és lehetőség, azt nem tudom. Meg kell vitatni! De ha nem változtatunk, az csak tovább erősíti a torzulásokat. Mondok egy példát: a jelenlegi rendszerben – ez nem a függetlenekre, hanem a kőszínházakra vonatkozik – az állami/önkormányzati támogatás meghatározásához szükséges egyik fontos mutató a nézőszám. Ez hazugságra, manipulációra kényszerít mindenkit. Aki ma nem tud egy félházból papíron egészet csinálni, az tökéletes szakmai alkalmatlanságáról tesz ékes tanúbizonyságot! Ezt színházi berkekben mindenki tudja, és mindenki eszerint is cselekszik. Vagyis olyan számokkal dolgozunk, amelyek nem a valóságos helyzetet tükrözik. A függetlenekkel is csak úgy van értelme leülni egyeztetni – mert beszélni, egyeztetni, vitatkozni kell, mielőtt bármi is történik! -, ha valós számok jelentik a kiindulópontot. Például hány ember után fizet egy független társulat tb-t? A művészek egy része ugyanis egyébként például kőszínházi társulatban dolgozik főállásban. Vagyis tisztázni kell, hogy amikor arról hallunk, hogy kétezer embert foglalkoztat a 6. kategória, akkor az pontosan mennyi is. Föl kellene vállalni azt is, hogy kimondjuk: a jövőre regisztrált százötven társulatból hány képvisel valós értéket. Szeretném újra leszögezni: nem pénzekről kellene vitatkozni, egyeztetni, hanem elvi kérdésekről.
Maradjunk a 6. kategóriánál…
– Már tudjuk, hogy jövőre újabb ötven színház regisztráltatta magát a 6. kategóriába. Na, ez most kinek jó? Jövőre tehát több mint 150 „alternatív” társulat között kell majd elosztani azt a minimum tíz százalékot… De mivel felfelé nyitott a rendszer, akár több pénzről is szó lehet, amit megint csak nem tartok elfogadhatónak. Folyamatosan felhívtam erre a veszélyre a figyelmet, de minden megjegyzésemmel csak egyre nagyobb ellenszenvet keltettem az alternatívok körében is, és csak azt értem el, hogy most van kit gyűlölniük. Akinek volt egy kis esze, időben társulatot alapított, és két év után (ennyi ideje kell működnie egy társulatnak, hogy regisztráltathassa magát, és jogosult legyen az állami támogatásra – a szerk.) csak tartania kell a markát… Mert mit is kell teljesíteni a támogatás fejébe? Semmit. Vagy majdnem semmit. Számon kéri valaki ezeket a társulatokat például, hogy hány előadást teljesítenek? Nem, mert a függetlenek esetében ez nem kritérium. Nos, ez szerintem abszurd. Teljesíteni kell, játszani, közönséget építeni – szolgálni! -, azután lehet állami pénzre igényt tartani. Az én beregszászi társulatom – amely több mint másfél évtizede működik, elég alternatív is, és évi 15 millió forint a költségvetése – 140 előadást teljesít egy évben. Nem azt mondom tehát, hogy nem kell az alternatívokat, a függetleneket támogatni, hanem azt, hogy pontosan meg kellene határozni, hogy milyen kritériumok alapján kerülhetnek bele társulatok ebbe a körbe, mit kell a támogatásért cserébe teljesíteniük, és hogy ki és hogyan ellenőrzi a munkájukat.
Túl tág a kategória?
– Hogyan lehetséges, hogy ugyanabba a kategóriába kerülnek jelentős tánctársulatok, miközben volt számukra egy külön kategória, amibe mégse fértek bele? Hogyan lehet egy pályán „versenyeztetni” mondjuk a Szegedi Kortárs Balettet, a Pintér Béla Társulatot és a Zsámbéki-medence Idegenforgalmi Egyesületet, amelynek nincs társulata, ugyanakkor jelentős színházi előadások létrejöttét segíti? Ezeket a problémákat mindenki ismeri.
A tíz százalék elosztásának a módjával sem értesz egyet?
– Nem, mert nemigen tudja senki, hogy mi volt az elosztás szempontrendszere, és mik voltak a prioritások. Ugyanis ilyenek nincsenek. De legyünk konkrétak! A szakmai kuratórium például mérlegelte, mekkora egy-egy társulat esetében a „jelentős társadalmi hatás”, vagy hogy mennyire „innovatív”. Meg tudja nekem valaki mutatni, hogy hol vannak ezek a kritériumok definiálva?
Sokallod ebben a rendszerben a tíz százalékot?
– Leginkább azt sokallom, amire ez most fordítódik. Nem értek ugyanis egyet azzal, hogy a meglévő kőszínházi struktúra mellett a finanszírozás révén létrejöjjön egy másik, az alternatívok vagy függetlenek alkotta struktúra. Azt látom ugyanis a világban, hogy megváltozott a trend: még harminc évvel ezelőtt is az alternatív színházi világ felől jöttek a friss, az újító gondolatok, de ma ez már alapjában véve nem így van. Nálunk a meglévő kőszínházi struktúrát kellene új, friss, bátor gondolatokkal megtermékenyíteni – többek között az alternatívoknak. Nekem e tekintetben nincs mit szégyellnem, mert bérletben – és nagyszínpadon! – játszottuk Novarina Képzeletbeli operettjét, bérletben volt Horváth Csabától A tavasz ébredése, Osztrovszkij Viharának egy átirata Rizsakov rendezésében és az általam rendezett Halotti pompa is. A bérletesek – tetszik, nem tetszik – ezeket is megnézték (mert vidéken így szokás), és szembesülhettek másféle, ha úgy tetszik: alternatív – színházi nyelvekkel, kifejezésmódokkal. Én vállalom ezt a kockázatot, mert a kőszínházi alapműködés részének tekintem. Ha megkeresnek – a döntően Budapesten működő – alternatív társulatok, ha hajlandóak vidékre jönni, és itt is híveket szerezni saját színházi felfogásuknak, és ha olyan előadásokat kínálnak nekem, amit befogadásra érdemesnek tartok, akár bérletbe is beteszem az előadásukat. Annak volna tehát igazán értelme, ha a pénzek egy része rendszerszerűen azt szolgálná, hogy hidak épüljenek az alternatív világ és a kőszínházi struktúra között, hogy ne két struktúra létezzen, hanem egy. Annak a technikáját kellene kitalálni, hogy ha megszületik valami érdekes, izgalmas, új, akkor az hogyan kerülhet át minél hamarabb a kőszínházakba.

2010. július 16.

Facebook Comments