Ez az az előadás, amelytől a nézőnek táncolhatnékja támad…

Rosas

Ha sokszor már születésük pillanatában is múmiának számító előadásokat vagyunk kénytelenek nézni, ki hinné, hogy bár a Trafóba újfent ellátogató Rosas több mint húsz éve készült koreográfiájának némely fekete tánctrikója megkopott ugyan, de a Mikrokosmos és a IV. Vonósnégyes most is eleven. Különösen, hogy Bartók Béla és Ligeti György szerzeményét az Ictus és a The Duke Quartet élőben adja a tánchoz.
Merthogy tánc és zene, zene és tánc egymást értelmezi a koreográfus, Anna Teresa De Keersmaeker biztosította „játszótéren.” Táncosok játszanak egymással, a zenével, a zenészekkel, velünk – és önmaguk külvilágnak mutatott imidzsével – mosolygósan, huncutul, csábítón és flegmán. Ritka pillanatok azok – de ezen az előadáson nagyon is gyakoriak -, amikor a tánc tiszta és felszabadult, pajzán-frivol-komoly-okos-technikás formáját egyszerre mutatja meg, erőlködés nélkül. Pedig a két koreográfia közé illesztett Ligeti-zeneműnek, meg Jean-Luc Plouvier és Michaek Frohnmeyer zongoristáknak köszönhetően az est egyáltalán nem könnyed városligeti sétagalopp, még ha a bokaütéssel cifrázott indiánszökdelés és a fekete szoknya alól előlebbentett fehér bugyi – hetven perc Rosas után – természetesebb látványt nyújt is, mint egy lecsapolt csónakáztató.
A Microkosmos kettőse két piano szavára kergeti-forgatja egymást, mutat hátat és keresi újra a másik közelét. Az 1987-es eredeti változatban Keersmeaker táncolt, most pedig Elizaveta Penkova a nőiségét próbálgató, naiv mindentudással mosolygó lány (oldalán Jakub Truszkowskival). Érzelmes, személyes, de kicsit sem fájón, hanem olyan szívbillentyű alatt rejtegetett módon férfi-nő „mikrokozmosz” fedi föl magát a nagyítónk alatt, s mivel a csupasz fekete falaira vetkőztetett Trafó félhomályos derengésében színpad és nézőtér szinte összeolvad, a táncosok akár láthatják is egyik-másik néző szeme villanását. De nem egyszerűen a szcenikai megoldás teszi közvetlenné az előadást, hanem az, ahogy az előadók (legyen szó akár táncosról, akár zenészről) a színpadon léteznek: a szakadatlan egymásra koncentráltság lüktető izgalmában. Igaz, nem is lehet másképp eltáncolni a Ligeti IV.Vonósnégyesére ültetett koreográfiát, melyben négy lány és négy zenész él-lélegzik együtt a színpadon. A kvartettnek ott a kotta, ott nyüvik a húrokat egymástól alig méterekre, de Tale Dolven, Elizaveta Pelkova, Taka Shamoto és Sue-Yeon Youn számára nincs más, ami segít eligazodni a matematikai bonyolultságú dallamstruktúrákban, mint egy szisszenés, egy hangosabb szippantás – vagy éppen egy „mondatzáró” tompa puffanás, fenékkel a földre, bakancsos lábakkal játékbaba-szerű óriásterpeszben. Ha csak egy pillanatra elkalandoznának – mint a különös absztrakt harmóniákban egymás után találó hangok -, végük. Nincs az a táncos, aki visszatalál az elhagyott közös lendületbe, amit együtt éltetnek, ami egyetlen organizmusként mutatja ezt a négy nagyon különbözőn temperamentumos nőkaraktert. De zavarnak semmi nyoma. Fekete ruháik egyszerre röppennek, egyszerre csapódnak félre, miközben hol kislánykoboldokként, hol nődémonokként trappolnak-pipiskednek a térben. Penkova pajkos és mosolygós, akárcsak a duettben; eleinte mintha ő vezetné-mozgatná a „közös testet” az elveszejtő zeneműben. Sue-Yeon Yount és Taka Shamotót körüllengi valamiféle rafináltan franciás finomság. Tale Dolven ezekhez a „fekete pipacs” (még véletlenül sem rózsaszerű) lányokhoz képest darabosnak tűnik, de épp csontos elrajzoltsága teszi megfelelő ellenponttá. Óramű precízen működnek együtt, pedig lebbenő alakjaikat mintha épp most, találomra ollózták volna ki egy fekete-fehér képeskönyvből. A legkülönösebb a technikájukban, hogy egészen láthatatlanná válik az egyes táncosok középpontja; mintha körbetáncolnák, mintha az a testükön kívül létezne, vagy mintha egybeoldanák, hogy négyen osztozhassanak rajta.

Ez az az előadás, amelytől a nézőnek táncolhatnékja támad, Bartókra és Ligetire, a körúti csatazajra, csak úgy, várva, mikor vált a piros lámpa narancsból zöldre, hogy bokáját ütve indiánszökdelésben borzolja fel, vagy nyugtassa le a stressztől elkerekedő, széptől elszokott emberszemeket.

Mikrokosmos / Monument-Selbstportrait-Bewegung / IV. vonósnégyes (Rosas)
Koreográfia: Anne Teresa DE KEERSMAEKER

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. május 7.

Facebook Comments