Boileau szívrohamot kapott volna, ha látja.

Mit jelent az, ha egy előadás lassú? Mi az az átlagos színházi tempó, amihez képest lassúnak lehet nevezni a színpadi létezést? Lassú a butoh és gyors a burleszk? „Ennek az előadásnak pedig még nem jó a tempója” – szokás nagyképűen mondogatni, bár semmiképp se tempótlanoznám le a Big Banget, noha nem egy gyors előadás. Mármint van neki egy meditatív jellege. És ennek éppen megfelelő, lassúdad tempója. Még sose fordult elő, hogy siettek volna színpadon – állítják a színészek. A Big Bang sétál, megáll, szemlélődik, nem rohangál összevissza. Könnyedség, játék és melankólia árad belőle. Meg füst.
Maga a Big Bang lassú ugyan, de az idő, amit befog, évezredekben mérhető. Ebből logikusan következik, hogy viszonylag terméketlen volna rajta számon kérni például a hármas egység klasszicista eszményét: mert nem hogy nem egy nap, ám évezredek, de még valószínűbb, hogy évmilliók idején átívelve, az evolúció történetét meséli el. Boileau szívrohamot kapott volna, ha látja.
Hogy mennyire más a Big Bang, mint A sárkányok melankóliája, erről beszélt a társulat az előadás után. Valóban ez tűnik a többség tapasztalatának. Azokénak, akik, mint én is, lelkesedtek két évvel ezelőtt, amikor a Vivarium Studio utoljára a Trafóban járt. A Big Banggel nehezebb mit kezdeni. Talán mert titokzatosabb, mint a rejtélyes Sárkányok. Mégis rengeteg motívumra ráismerhetünk, ismét van füstgép, faágak, igazi autó és ismét Isabelle Angotti, az apró termetű, rövid, göndör hajú, feltűnően francia hölgy a főszereplő – ha ennek a szónak, főszereplő, van egyáltalán értelme Quesne képzőművészeti színházában -, és ismét hatalmas, felfújható tárgyak felhalmozásával végződik az előadás. (A visszatérések igen jellemzőek a kilenc éve együtt dolgozó Vivarium műveiben: Quesne szavaival szólva rendezései dominószerűen illeszkednek egymásba. A Sárkányok kezdete például egy korábbi munkájának a végéből való.) Ha ezúttal nem is rajongok, mégis mindvégig érdekel, ami a színpadon történik. A második felében számos redundánsnak ható elemet felvonultató Big Bang akkor sem érdektelen, ha részben melléfog. Bár eleve kérdés, hogy érdemes-e jó és rossz előadásokban gondolkodni (lásd: „sok jó előadást szeretnék látni idén”)? A „jót” csakis úgy tudom értelmezni, mint vitát generáló, nem pedig vitán felül álló, és lehetőleg érzelmileg is rögtön ható művet. Ez utóbbi, az érzelmi szempont látszik döntőnek Quesne ezen előadásában; aligha intellektuálisan érdemes viszonyulni hozzá.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A képek, mint egy gyermekenciklopédia ábrái mutatják meg a Földön kialakuló élet állomásait. Vicces és szép beállítások tárulnak elénk. Akik látták a Sárkányokat, azok emlékeznek rá, amikor az ottani rockerek feltekerik az előadás díszletét képező havas tájat, és kiderül, hogy az csupán szőnyeg, nem igazi hótakaró. Pontosan ilyen módon teremtenek most is a Big Bang hősei, éppen így leplezik le nyilvánvaló színházi eszközeiket. Az első jelenetben Isabelle-t látjuk, egy terepasztalon rakosgat tárgyakat, készül a Nagy Makettezésre. Majd kedves, gömbölyű lények hömpölyögnek a színen, szőrös takaróba bugyolálva, tört angolsággal adják ki a parancsot, hogy mind menjenek a színpad egyik részére, majd onnan vissza stb. Fókák, jegesmedvék, pulik vagy planktonok, ez tulajdonképpen mindegy, ember ekkor még nincsen a Földön. Majd egyszer csak felegyenesednek, szőrméjük egy ősember ruhájává változik, és szakálluk is lesz hamarosan, éppen olyan álszakáll, mint anno a rockerek loboncos parókája. A semmiből épp úgy alakul ki az élet, mint ahogy megszületik az előadás. Azonban talán túlontúl sokszor sulykolják belénk ezt a gondolatot, és nem minden jelenet olyan ellenállhatatlan, mint a szőrös kis bigyóké.
Hogy a gyermekenciklopédia-hatás még erősebb legyen, a szereplők időről időre lerajzolják egymást. Mintha az enciklopédia illusztrátorainak műhelyében lennénk, akik modellt állnak egymásnak a makett-díszletekben.
Egyébként Quesne színháza, most nem okozok meglepetést, nem drámai alapú, mégis, erre az előadásra nyugodtan mondhatná valaki, hogy Vihar-interpretáció: emberek egy szigeten újrateremtik a civilizációt miközben megélik, mi is az a varázslat. És hipp-hopp, a produkció már mehetne is a Shakespeare Fesztiválra, elég volna azt a címet adni neki, hogy „Miranda”. Szigetérzetünket erősíti még a víz, ami a színészek léptére csobbangat a Trafó színpadán. A lassúság, A vihar-asszociáció, a képzőművészeti jelleg Greenawayt és a Prospero könyveit is eszünkbe juttathatják, ami csak egy a számos, a mű kontemplációja alatt rajtunk átsuhanó asszociációk közül.
A befejezés problémás, nem látni, merre fut ki az emberiség jövője, persze az is lehet, hogy a befejezetlenség oka az a vállalás, hogy miért is kéne ezt már most tudnunk, de azért a Big Bang mégis inkább befejezetlennek hat, semmint nyitott végűnek. A komótos képek, mint tűzrakás elektromos tűzzel, füstölgés füstgéppel, mintha mind hasonló poénra futnának ki, ezért az az érzésünk támad, hogy bármikor korábban is befejeződhetne az előadás. Mégis lelassulunk, elnézegetjük a képeket és nem akarunk gyorsabban lapozni az enciklopédiában, ahol majdnem annyira nincsen lényegi narratíva, ahogy a „z” betű sincsen semmivel előrébb a lexikon cselekményében, mint az „a” volt. És Isabelle mellett megjegyzünk még két színészt: egy magas hórihorgast, ő Gaëtan Vourc’h; és Jung-Ae Kimet, ő hat a bizalomgerjesztő gyerekszereplőnek a könyvben.

Big Bang (Vivarium Studio)
Koncepció, rendezés, látvány: Philippe Quesne. Művészeti és technikai együttműködők: Yvan Clédat, Cyril Gomez-Mathieu.
Előadók: Isabelle Angotti, Rodolphe Auté, Cyril Gomez-Mathieu, Jung-Ae Kim, Sylvain Rausa, Emilien Tessier, César Vayssié, Gaëtan Vourc’h.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. május 12.

Facebook Comments