…nem neveztetik nevén a baj.

Hogy mi történt Iván apjával? Hát, jött érte a mentő, oszt’ rögtön infúzióra kötötték, szirénáztak vele befele a városiba, beszélik régóta, hogy rágja valami kórság, de hisz nem csoda, mert a pálinka kiette már belőle a húst is, csontot is, a gyógyszer tartotta csak benne a maradék embert, egészen tegnapig…

Hogyan folytatódhat a történet? Az idén rendkívül diplomatikus – kompromisszumnak is nevezhető – döntés született Pécsett. A kettészakadozott magyar színházi szakma híd helyett bányával fejtette meg/fel a feszülő ellentéteket, s így történt, hogy a Sebestyén Aba rendezte Bányavirág (író: Székely Csaba) kapta a POSzT fődíját. Korántsem lebecsülve a dráma, a rendezés vagy a színészek érdemeit, világos, miért épp az erdélyi író tollából származó, öniróniával (is) átitatott tragikus székely komédia hozott megoldást a sokváltozós kultúrpolitikai egyenletbe – kivált, hogy a drámairodalomban jellegzetes orvos figurából egy a Bányavirágba is jutott. Igaz, esetünkben a doki nem annyira a társadalom beteg testének gyógyításával, mint inkább a pálinkásüvegek beltartalmának apasztásával foglalatoskodik, de amiként az előadást követő szakmai beszélgetésen is elhangzott: részegsége (az egész bányászfalu részegsége, részegségünk) ontológiai természetű.
Diagnosztizálható hát egy fájó pont, de nem neveztetik nevén a baj.
Ahogy a POSzT-os szakmai fórumokon sem. Hiába szeretnék a szervezők az idei POSzT-ot a szakma békekötő-szigeteként kommunikálni, a tünetek letagadhatatlanok. Csábít, hogy föltegyem a nem is annyira költői kérdést, hogy mi fáj, hol fáj? S jönne máris a válasz, hogy a politika ízlésdiktátuma, a nem megfelelő támogatási rendszer, a remény színháza irányába mutató eszménykép, az ostoba kommersz – vagy épp a progresszív esztétika, a rendezői színház, a fekáliamisztika, a vidék háttérbe szorultsága (mert a kritikusok számára Budapest határánál véget ér a világ). Mindenki érzi a maga igazát, tisztogatja a sebét. És akkor innen hogyan tovább?

Jelenet a Bányavirágból

Javasolhatunk gyógymódokat: vérátömlesztés, csonkolás, antibiotikum-kúra… Masszázs, akupunktúra, lébőjt… S a csendterápia! Senki sem beszél, nem szól a másikhoz. Ül, magába merül, befelé figyel.

Alternatív módszer szép számmal létezik. Lehetne nemzetközibbé tenni a POSzT-ot, lehetne nem bevonni a politikát, lehetne nem kirekeszteni a független alkotókat… Nem kirekeszteni… Már csak azért sem, mert – mint az a FESZ kritikus szekciója által szervezett kis konferencián is elhangzott: akik itthon „alternatívoknak” neveztetnek (Bodó Viktor, Schilling Árpád, Pintér Béla, Mundruczó Kornél…), azok külföldön a magyar main streamet jelentik. Lehetne show case-t szervezni a fesztivál mellé, azzal segítve a magyar alkotók becsatornázását a nemzetközi véráramba. Lehetne sok mindent tenni, alakítani, hogy végre ne az utálkozásról, a frusztrációról szóljon egy színházi találkozó.
Hohó, nem babra megy itt a játék, kérem szépen, a közönség lelkéért és szelleméért folyik a küzdelem. Vagy mi másért?Pécs, 2012. június 17.

Facebook Comments