Nényei Pál stíljátékot űz...

Ugyanaz a korszak: a Horthy Miklós nevéhez társuló kilencszázharmincas évek világa kel életre most a Radnóti Színházban, mint néhány sarokkal arrébb a Révai utcában, a Centrál Színház Illatszertárában. Mindkét megidézett világra illik az „édesbús” jelző, de míg László Miklós Illatszertára cselekményével egyidős jól megcsinált társalgási darab, a Nagymező utcában Nényei Pál személyében kortárs fiatal szerzőt avatnak.
Amiből úgyszólván önként adódik a si duos faciunt idem, non est idem igazsága: a Radnóti újdonságától mi sem áll távolabb az „egy az egyben” ábrázolásnál. Nényei Pál stíljátékot űz: groteszk, ironikus, már-már parodisztikus beállításban idézi fel a harmincas évek magyar filmjeinek és azok jellegzetes alakjainak, sőt, miliőjének világát. Mesterséges naivitással úgy tesz, mintha ezek az egy kaptafára készült filmek a kor valóságát ábrázolnák, miközben – és itt a dupla csavar – a korszak embereire, pontosabban a pesti kispolgárságra valóban jellemző volt, hogy életüket is ezekhez a klisékhez próbálták igazítani: viselkedésben és álmokban, divatban és világképben. (Szép Ernő vagy Szomory a film megidézése nélkül is mesterien ábrázolták ezeket a hétköznapokba átmentett és gondosan ápolt sablonokat.)
És Nényei tovább csavar az immár triplafenekű játékon: szereplőit azokról a neves filmszínészekről nevezi el, akik a kor típusait és magatartásait a megtestesítésig híven ábrázolták. Így lesz a nagyhatalmú, ám esendő vezérigazgatóból Törzs Jenő, lányából, a csélcsap szőkeségből Perczel Zita, a jóképű titkárból Ráday Imre, még jobbképű vetélytársából Jávor Pál, az álmodozó komornából Turay Ida, az extázisig készséges komornyikból Kabos Gyula. Egy, csak egy szereplő van kivonva a játék eme síkjából: Karády Katalin, aki végig önmaga, az „életben” is szex- és kultidol mozisztár marad; ezt az ötletet különösen szellemesnek érzem. Mindezek a többlényű személyek, valamint az általános orfeumtündér Barkai Micike bohózati félreértésekkel és leleplezésekkel megspékelt szabályos háromszögtörténeteket bonyolítanak, melyek keretéül egy, a szereplők számára sorsdöntő jelentőségű üzleti fúzió szövődik és jön létre Törzs Jenő és az önmagát inkognitóban képviselő Ráday Imre cégei között. Mindehhez Dinyés Dániel igen sikerült zenei pastiche-okat komponált a kort játékosan idéző dallamokra, és szellemes, ironikusan „átélt” dalszövegeket írt Hajós András (aki ezzel – nálam – valamennyit törlesztett egykori szégyenletes választási műsorvezetésének több mint bűnéből). A versek tudatos anakronizmusait és közhelyparódiáit egyébként viszontláthatjuk a szövegben is, a szerzőre jellemző ironikus-naiv idézőjelek között.

mozgkp1

Petrik Andrea, Adorjáni Bálint és Szervét Tibor/ fotó: Dömölky Dániel, forrás: randnotiszinhaz.hu

A „Horthy-korszakról” szól az Illatszertár is, de csak erősen közvetett módon, szigorúan tartva magát a megidézett életkép fikciós kereteihez. A Nagymező utcai kollektíva (amelybe természetesen a rendező Göttinger Pál is beletartozik) nem akarta beérni ennyivel. Ők a többszörösen megcsomózott intrika kibogozására, a fúziós party apropóján megidézik magát a Főméltóságú Kormányzót is, íróilag problematikusan, rendezőileg és Bálint András alakításában jelentéktelenül, ötlettelenül, már-már a „vörös farok” benyomását keltve. Még szerencse, hogy a vice-admirális nem csinál semmit: rezignáltan, tehetetlenül faképnél hagyja a származásilag is gubancba került tanácstalan szereplőket. Ez a „Horthy el” azonban finálénak erőtlen, a közönség először nem is érti, hogy vége a komédiának.
Talán az eddigiekből is kitetszik, milyen bonyolult feladatot ró ez az önmagában nem túl bonyolult, eszközeiben azonban annál komplexebb játék a színészekre. Bár Göttingernek bizonyára volt elképzelése a nagyjából követendő játékstílusról, a színészek többféle eljárást választanak, illetve váltogatnak: hol darabbeli szerepüket (vezérigazgató), hol az azok nevéhez társított képet (Törzs Jenő), hol önmagukat (Szervét Tibor színészi lényét) adják. Szervétet csak példaként említettem, de ő is elsősorban önmagát játssza, Kováts Adél (Karády) pedig némi önparódiával a Radnóti Színház díváját, míg Petrik Andrea maradéktalanul belebújik a korabeli kissé hisztis szőke naiva (Perczel Zita) szerepébe. Rétfalvi Tamás (Ráday Imre) inkább zavarban van, ezzel szemben Adorjáni Bálint (jávorpali) virtigli rámenős, rutinos amorózó. Gazsó Györgynek Kaboshoz semmi, önmagához annál több köze van, Szávai Viktória markáns név híján is lendületes, hamiskás-huncut és igen látványos – Bujdosó Nóra jelmeztervező által kifogástalanul tálalt – orfitündér. (Kováts Adél fantáziakosztümjei még izgalmasabbak.) A sokféle stílus együttélése azonban nem zavaró; végső soron összesimulnak ebben a kedves, találékony kavalkádban, amely tetejébe igen ügyesen kerüli el a rétegszínház csapdáit, és azokat a nézőket is elszórakoztatja, akik életükben sem hallottak Ráday Imréről vagy Perczel Zitáról. (Az ilyenek, reakcióik hiányából következően) az általam látott előadáson is többségben voltak. Ellentétben például Franciaországgal, nálunk a régi nagy nevek nem épültek be a nemzeti köztudatba/mitológiába.)***

Végezetül egy kritikusi „vörös farok”. A májusi Szín-Lapban Göttinger Pál az általa rendezett magyar szerzők között említi Háy nevét. Ez természetesen János, a kiváló kortárs szerző. Ám volt egy korábbi Háy is, Gyula, a félklasszikus, jelentős baloldali drámaíró. Megragadva a kissé hajánál fogva iderángatott alkalmat, javasolnám, hogy mindkettőjük esetében a teljes nevet használjuk. (Ezt H. János is kezdeményezhetné.) Mesteremnek, Háy Gyulának odaát nagyon rosszul esnék, hogy már Háynak se ő számít.

Nényei Pál: Mozgófénykép
Zeneszerző, zenei vezető: Dinyés Dániel. Dalszöveg: Hajós András. Dramaturg: Hárs Anna. Koreográfus: Katona Gábor. Díszlettervező: Horgas Péter. Jelmeztervező: Bujdosó Nóra. A rendező munkatársa: Őri Rózsa.
Rendező: GÖTTINGER PÁL.
Szereplők: Szervét Tibor, Petrik Andrea, Rétfalvi Tamás, Kováts Adél, Adorjáni Bálint, Gazsó György, Szávai Viktória, Formán Bálint, Andrusko Marcella e. h., Bálint András, Drága Diána, Kecskés Mihály, valamint Jakus Szilvia, Nagy Viktória, Takács Tímea, Kovács János, Matusz Gergely.
Zongora: Dinyés Dániel / Dargay Marcell. Trombita: Subicz Gábor / Koos-Hutás Áron. Gitár: Udvarhelyi Gábor / Geier Attila. Hegedű: Gazda Bence / Rácz József.

Radnóti Színház, 2013. április 20.

Facebook Comments