Alföldi jól érzi, hogy a párhuzamok eleve kínálják magukat, nem kell rájuk tennie még egy lapáttal.

Őszinte standing ovationnal fogadta a premierközönség Alföldi Róbert Mephisto-rendezését: a szereplők sokadszori visszatapsolása közben valaki felállt, és a publikum – néhány kivétellel – fölszinttől karzatig követte az illető példáját. Én már akkor hosszú percek óta azon gondolkodtam, hogy vajon ki miért ünnepel, a lelkes fogadtatást a produkció minősége, vagy a – nem rejtegetett – aktuálpolitikai üzenete váltja-e ki (persze: ez is, az is). Szerintem az előadás alkotói-előadói mindkettő miatt megérdemelten aratnak sikert, kétely bennem csak a tekintetben fogalmazódik meg, hogy azt a bizonyos üzenetet vajh helyesen dekódolja-e mindenki, vagy legalább a többség.
Persze távol áll tőlem, hogy kinyilatkoztassam, mi a helyes (dekódolás), és mi nem az, de Alföldi színháznyelven megfogalmazott politikai üzenetében azt tartom kivételesen nagyszerűnek és példamutatónak, hogy felülemelkedik a napi acsarkodáson, nem az egyik oldalról szól be a másiknak, nem a „mi” nevében érvel „ők” ellen, hanem egyszerűen megmutatja, milyen ország az, amelyben nem lehet, nem érdemes élni. A Mephisto előadása nem azt üzeni, hogy a fasizmus borzalmas volt, nem „csak” azt tárja fel, hogy a mai magyar kormánypártok frazeológiája és a német-magyar történelmi nácizmus fogalmazásmódja között gyakori és látványos az azonosság és átfedés (sőt: egyes intézkedések és cselekvések körében is), hanem – igen hatásosan, „drámai érvekkel” – a mindenkori (-féle, -fajta) diktatúrák mibenlétéről beszél, az 1930-as évek fasizálódó Németországában játszódó regény színre vitelével. Klaus Mann Mephistójából szinte természettudományos pontossággal és kíméletlenséggel kicsapódik a diktatúraság eszenciája, a mi kulturális tudatunkban ráadásul erre nagyszerű példa is kínálkozik: Szabó István Oscar-díjas filmjében ugyanez a történet, ugyanebben a korban és helyszíneken játszódva, a kádárizmus tökéletes parabolájává képes válni. Mert az önkényuralom mibenlétét nem külsőségeiben, nem korba ágyazottságában lehet leginkább megragadni, hanem az egyéneken belül. Legyenek azok maguk a zsarnokok, a zsarnokság ideiglenes haszonélvező lakájai, feltörekvő, karrierszomjazó tehetségek és középszerű törtetők vagy ártatlan, egyszerű életre és szuverenitásra vágyó kisember áldozatok.

mephisto1

Bánfalvi Eszter, Stohl András és Radnay Csilla / fotók: Horváth Judit

A diktatúra magja termékeny talajra csak ott találhat, ahol napi gyakorlattá válik a kirekesztés. A diktatúra létrejötte szempontjából mindegy, hogy milyen színű oldal milyen alapon kit rekeszt ki, diktatúra csak ott fogan, csak ott fejlődik ki, ahol mindenki csak a saját igazságát fogja fel, és kirekesztik azokat, akik képesek és mernek másként gondolkodni. A diktatúra veszélyére sokan időben hívják fel a figyelmet, de kiáltásuk süket fülekre talál, mert az emberek többsége jól érzi magát a diktatúrák kezdeti szakaszaiban, éppen azért, mert örömöt okoz nekik vélt vagy valós igazságokban közösen hinni, és annak nevében közösségekből kirekeszteni másokat. A diktatúrák kezdeti szakaszaiban középszerű emberek is könnyen csinálhatnak karriert, mert valódi jó teljesítmény helyett elég életben tartaniuk az ellenségképet, szítaniuk a háborús pszichózist, hangosan ordítaniuk a saját táboruk „igazságait” – és már ennyiért kisebb-nagyobb ranghoz, hatalomhoz, befolyáshoz juthatnak. Ennek mechanizmusát végig lehet követni a Mephistóban, de – meg vagyok győződve róla – aktuálpolitikai vonatkozásait a mai magyar nézők döntő többsége úgy summázza, hogy a külső-belső zsarnokosodás csak a politikai megosztottságban másik oldalon állókra jellemző. A saját oldalról manapság mindenki azt hirdeti, hogy makulátlan. A saját oldalon makulátlan Grál lovagok – köztük maga a makulátlanság hirdetője – önzetlenül demokráciáért és/vagy hazáért, nemzetért küzdenek.

Alföldi Róbert rendezése e szintnél látványosan feljebb emelkedik. Ha csak az egyik oldal igazát akarta volna erősíteni vagy világba kiabálni, elég lett volna direkt hasonlóságot megrajzolnia Hendrik Höfgen (Stohl András) figurája és Vidnyánszky Attila között, vagy éppen a darabbéli Németország katonai miniszterelnöke, a Tábornagy (László Zsolt) és Orbán Viktor között. Ilyen párhuzamállításra számos példa található a színháztörténetben, és az sem kétséges, hogy a mai Magyarországon is tömegek lennének vevők hasonló megoldásokra. De Alföldi jól érzi, hogy a párhuzamok eleve kínálják magukat, nem kell rájuk tennie még egy lapáttal. A darabban a Tábornagy így közli a színész-rendezővel a döntését: „Höfgen, átveszi a Porosz Állami Színház intendatúráját, a feladat roppant egyszerű: legyen mindig teltház a Porosz Állami Színházban, és a reményre (kiemelés tőlem – K. Cs.) lelkesítsék fel játékukkal a német közönséget. Világos?” E néhány sor mai hazai állapotainkat is tökéletesen jellemzi. A nagypolitikának körülbelül ennyi az igénye a színházzal szemben, és a kinevezések, a vezetők kiválasztása is – demokratikusnak látszódó procedúra közbeiktatásával – hasonlóan történik. Megjegyzem: e téren 2002 és 2010 között is hasonló volt a gyakorlat. Ez utóbbit a mai ellenzék nem szereti elismerni, a mostani, demokráciát komolyan veszélyeztető tényeket, történéseket pedig a mai kormánypárthívők nem hajlandók észrevenni, ugyanúgy, mint a felemelkedést áhító tömegek (és a karrierre vágyó középszerűek) Németország fasizálódását a harmincas években. Közös vakság közös (önző, rövidtávú) érdekek mentén. Ezért (az acsarkodó, önként vak emberek miatt) zuhannak a különböző társadalmak folyton-folyvást diktatúrába, és ezért fog Magyarországon 2014 után is virulni a sebesen putyinizálódó Orbán-rendszer. De a színház szempontjából már lassan mindegy is, hogy milyen színű kormány lesz hatalmon néhány év múlva. A megosztottságban egymással szembenállók ugyanis rövid időn belül közösen fogják mindazt tönkretenni, ami még jó és tehetséges a magyar színházban. És ne legyenek illúzióink: egyik kormány sem fog krokodilkönnyeket ejteni az értékes, tartalmas színházművészet enyészete láttán, a fogyasztók döntő többsége meg már ma is csak röhögni jár színházba, a különbség csak annyi: van, aki posztmodernül, van, aki magyarosan röhög.

mephisto3

László Zsolt, Stohl András és Tenki Réka

De ma még van színház. És ez is egyfajta remény. Ha már a röhögtetésről esett szó, kifejezetten elismerésre méltónak gondolom, hogy Alföldi a Mephistóban alig él a humor eszközével. Viszont annál többször felkavar, megráz, székbe szögez. Például a Tábornagy első bevonulása, erős fényben és zenére, karján Lotte Lindenthallal (Tenki Réka), finoman szólva is hátborzongató.

Az előadás első, körülbelül húsz perce zavarba ejtő, ám az ezt a szakaszt jellemző merevség, esetenkénti didaktikusság a későbbiekben funkciót és értelmet nyer. A humor nélküliségről is kiderül, hogy direkt rendezői fogás: az alakuló diktatúra állandó, általános állapotjelzője. Az élőlényeket korlátozó monumentális vastraverzekből felépített-kialakított színpadkép és színpadi terek rendszere is kiszámítottságot, megtervezettséget, felső hatalom determinálta világot jelez, amelyben megfelelésnek igen, de viccelődésnek nincs helye (díszlet: Menczel Róbert). A súlyos, humortalan Beethoven-tételre előadott hosszú, humortalan balettvariáció (koreográfus: Gergye Krisztián) részint betekintést enged Höfgen jellemébe, de (igaz, csak később áll össze a kép) általános hangulatalapozóként is telitalálat. Kifejlett, képzetlen férfitesttel ugyanis lehetetlen úrrá lenni a klasszikusbalett-technika támasztotta követelményeken, ugyanúgy, mint diktatúrában vezető pozíciót vállalva embernek maradni. Heroikusan küzd Höfgen és az őt játszó Stohl András is, utóbbiról el kell mondani: bár a balett győzedelmeskedik felette (az előadás-koncepció is implicite ezt kívánja), de táncos teljesítménye komoly elismerést érdemel.

Eleinte mereven, unalmasan váltják egymást a képek (ez utal a kor német politikus-akciós színjátszó kísérleteire is, ahogy az élethez, szabadsághoz, boldogsághoz fűződő jogról szóló tematikus dal promotív kommunikálása is), aztán fokozatosan belendül az előadás, és folyamatosan, egészen a végéig feltartóztatatlanul gyorsul. A szövegkönyv összeállítása, a regény színpadra alkalmazása, tehát a dramaturgia is (színpadi adaptáció: Alföldi Róbert és Vörös Róbert) mintha eleve ezt a rendezői célt szolgálná, melynek révén a nézőnek az a benyomása, hogy egy tudatosan működtetett gépezet végigmasíroz rajta, földbe tapossa. A Mephisto úgy hat, mint az SS-katonák menetelése. De a merevség feloldódása, a gépezet működésének kiteljesülése nemcsak a diktatórikus rendszer kiépülését, terjedését, behatolását a civil szférába jelképezi, hanem ezzel párhuzamos Höfgen jellemfejlődése is. A kezdetben gátlásos (merev), középszerű-átlagos vidéki színész a csúcsra vezető út ügyeskedve elért grádicsfokain szintén egyre inkább kiteljesedik, jelleme a körülményekhez igazodik-torzul. Mintha csupán „kötelező” vívódásként játszaná el önmagának is (meg színésznő barátjának és eszmetársának, Nicoletta von Niebuhrnak, akit Martinovics Dorina alakít), hogy kételyei vannak, helyesen cselekszik-e, amikor elvállalja a diktátortól kapott magas pozíciót: „ha én ilyen magas állami tisztséget vállalok, akkor azonosítom magam. Nem? Akarom én ezt? Nevetséges… Kellek nekik. Kellek hát. Nem találnak jobbat” – „tépelődik”, hogy aztán igen hamar engedje meggyőzni magát.

A diktatúra- és jellemfejlődés párhuzama mellett egy másik alapvető megfelelés is dinamizálja az előadást: a színházban a privát és intim szféra titkait is láttatni lehet, ahogy a diktátorok is képesek mindent látni-tudni, bármit megfigyeltetni. Höfgen nászéjszakáját „végignézi” a hamburgi forradalmi színház társulata, körülbelül ekkor derül ki, hogy az előadáson különböző idő- és térszegmensek, valamint valóság és irrealitás folyamatosan egymásba csúszhatnak, továbbá hogy a diktatúrák teatralitása, „színházias módszereik” mennyire hasonlítanak a hiteltelen, hazug színjátszáshoz. A képek, a jelenetek amellett, hogy lineárisan követik a különböző helyszíneken zajló cselekményt, hangulatilag is koherens kompozíciót alkotnak. A jelenetkompozíciót eredményező kortársszínházi szemlélet a lineáris cselekményszállal termékeny, dinamikus feszültséget teremt. Hasonlóan pozitív energiákat szabadít fel, hogy az előadás robogó gépezetében a színészek hagyományos karakterábrázolással építhetik fel szerepeiket, és nagyon úgy látszik, ezt örömmel, odaadással teszik.
Stohl András egyaránt kitűnő érzékkel szerzi meg az apró gesztusait és építi fel szerepének monumentális ívét. Nagyszerűen megmutatja a karakterében lappangó ambivalenciát, de nem hagy kétséget: Höfgenje a diktatúra embere, és igazán kétséges sohasem volt, hogy melyik utat fogja választani. Stohl a távoli ellenpontokat is mesterien kitűzi, megragadja: pozícióban lekezelő felsőbbséggel tud viselkedni, miközben szeretőjénél csak megvert, megalázott kisfiúként tud őszinte lenni (és gerjedni).
A többi szereplő közül igazságtalanság lenne bárkit is kiemelni, hiszen mindenki kitűnően teljesít: azok is, akiknek visszatérő szerep jut a történetben, és azok is, akiknek csak epizód. Másfél hónap múlva már merő anakronizmus lesz, de leírom: minden részében nagyszerű csapattá, igazi társulattá ért össze a Nemzeti gárdája. A Mephisto pedig nagy formátumú, jelentős előadás, ha kevésszer is fogják játszani, része lesz a magyar színháztörténetnek.
Höfgen a Hamlet-premier után ezüstösen csillogó-villogó koponyát kap ajándékba a Tábornagytól. Az ízléstelen, tartalmatlan (de egy igazságra, egy ízlésre nevelt tömegeknek tetszhető) dísztárgy tökéletesen kifejezi a politika kultúrához fűződő viszonyát. A Mephisto szövegkönyvének utolsó mondata az előadáson nem felhangzó rendezői utasítás, mely így szól: „a koponya világít”.

Klaus Mann: Mephisto
A regényt fordította: Lányi Sarolta. Színpadi adaptáció: Alföldi Róbert és Vörös Róbert. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Füzér Anni. Dramaturg: Vörös Róbert. A dramaturg munkatársa: Lőrincz Ágnes. Zene: Bella Máté. Korrepetitor: Komlósi Zsuzsa. Koreográfus: Gergye Krisztián. Ügyelő: Kabai Márta, Dobos Gábor. Súgó: Sütő Anikó. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Stohl András, Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Hevér Gábor, Udvaros Dorottya, Bánfalvi Eszter, Gáspár Sándor, Makranczi Zalán, Nagy Zsolt, Söptei Andrea, Szatory Dávid, Mészáros Piroska, Nagy Mari, Murányi Tünde, Fehér Tibor, László Zsolt, Tenki Réka, László Attila, valamint Bacsa Dávid, Katona Barnabás László, Nagy János Rajmund.

Nemzeti Színház, 2013. május 10.

Facebook Comments