Mivel a regnáló Nemzeti Színház is támogató hozzáállást mutatott, úgy tűnt, hogy most végre olyan valami születik, ami feledteti a régi érzékenységeket, sérelmeket.

A következő történet több szempontból is tanulságos lehet. Elsősorban azért, mert a színházi közelmúlt egy vitatott, sokak szerint a mai megosztott szakmai viszonyokat is megalapozó időszakát idézi. Ám úgy is olvasható, mint egy hozzászólás az utóbbi időben a színházigazgatói pályázatok körül kibontakozott vitához. Látszólag megkönnyíti helyzetemet, hogy az eseményeket közelről láthattam. Írásom azonban nem memoár, „csak” a tények rekonstruálására törekszem. Ezért a történések mai nézőpontból való minősítését, amennyire lehetett, igyekeztem elkerülni.

Az előzmények

1996 nyarán Horn Gyula kormánya – több évtizedes politikai tehetetlenkedést lezárva – döntött arról, hogy az új Nemzeti Színháznak a főváros szívében, az Erzsébet téren kell felépülnie. Az átadás időpontját 2000-re prognosztizálták. Az építkezés lebonyolítására Fiala István építész kormánybiztosi megbízást kapott, aki meghívott stábjába. Úgy láttam, hogy a Nemzeti százhatvan éves fennállása óta soha nem volt még ennyire kézzelfogható közelségben, hogy a sok ideiglenes hajlék után végre saját épületébe költözzön a színház, ezért elfogadtam a felkérést. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium Színházi Osztályának vezetője voltam ekkor, miután lemondtam, a háromfős Kormánybiztosi Iroda munkatársa lettem.
A kormány döntésének komolyságát az előkészületek szakszerű és gyors lebonyolítása bizonyította, és ez a tény még azokat is az ügy mellé állította, vagy hallgatásra késztette, akik nem ilyen forgatókönyvet szerettek volna látni. 1997 májusát, a sikeres építészeti tervpályázatot követően megkezdtük Bán Ferenc Kossuth-díjas építész tervei alapján az építkezés előkészítését. Természetesen az építészeti tervpályázat alatt is voltak politikailag motivált kritikai hangok, sok mindent vitattak színházszakmai szempontból is, de a teljes tagadásig nem jutott el senki. Mivel a regnáló Nemzeti Színház is támogató hozzáállást mutatott, úgy tűnt, hogy most végre olyan valami születik, ami feledteti a régi érzékenységeket, sérelmeket.

A Nemzeti Színházban történt 1991-es igazgatóváltás, konkrétan Csiszár Imre felmentése és Ablonczy László kinevezése, szakmai szempontból vitatható politikai döntés volt. A színházat körülvevő bojkott az évek során enyhült ugyan, de 1994-ben a kormányváltás után felmerült annak a lehetősége, hogy az új vezetés revánsot vesz, vagyis az igazgatót menesztik. Ablonczy igazgatói megbízása 1994. június 30-ig szólt, és 1994 áprilisában (egy eredménytelen pályázati forduló után) újabb öt évre kinevezték. Bár ezt akkor sokan provokációként értékelték, és a Horn-kormánytól gyors ellenintézkedést vártak, Fodor Gábor kulturális miniszter szakmai elemzések készítésére fél éves türelmi időt határozott meg, majd ezek birtokában kinyilvánította elégedetlenségét a színház teljesítményével kapcsolatban. A helyzetet valamennyire konszolidálta, hogy ezután a minisztérium megfogalmazta az előadásszám, a nézőszám, a jegybevétel mennyiségi mutatóira vonatkozó elvárásait, és a színház vezetésének a teljesítés érdekében kidolgozott terveit is rögzítették. Ablonczy a helyén maradt, Iglódi István főrendezői kinevezése pedig erősítette a fenntartó és az intézmény közötti párbeszéd lehetőségét.
Az 1996-os kormánydöntés idejére – ekkor már Magyar Bálint a kultuszminiszter – lényegében nyugvópontra jutott a helyzet. A reményteljes fordulathoz a Nemzeti vezetése és társulata is támogatóan viszonyult. Ennek bizonyítására tények hosszú sorát lehetne felidézni: a társulatot Béres Ilona, Iglódi István és Rétfalvi János főmérnök képviselte a pályázati szakértői bizottságában, Ablonczy László november folyamán két levélben is konstruktív javaslatokat fogalmazott meg a kiírással kapcsolatban, többek között a Magyarok Világszövetségének elnökségi ülésén kiállt a döntés mellett stb. Az eredményhirdetés után néhány nappal a nyertes pályaműveket bemutató kiállításnak is a Nemzeti Színház adott otthont a Várszínházban. A megnyitón a nem díjazott és így a kiállításból kimaradt alkotók egy része felszólalt terveik negligálása miatt. Az eseményről a Magyar Hírlap június 3-án a „Tiltakozás a megnyitón” című tudósításában egyoldalúan számolt be, s ez ellen a Nemzeti Színház igazgatója az újság főszerkesztőjéhez intézett levélben protestált. Mint írta, „B. Gy. írásában lappang annak a reménye, hogy mégse épül fel a színház”.
A pályázat eredményét – ízlésbeli kifogások mellett – örömmel fogadta a szakma és a szélesebb közvélemény. Viszont Magyar Bálint kijelentése, amely szerint „nem lesz közvetlen folytonosság a mai és a majdani Nemzeti Színház között”, már ekkor exponált egy fontos szakmai kérdést. Az akkori ütemezés a színház 2000. októberi megnyitásával számolt. Mivel Ablonczy László megbízása egy évvel előbb lejár, az igazgató újságírói kérdésre taktikusan azt válaszolta: nem foglalkozik azzal, hogy mi lesz majd 1999 őszén. Én ugyanebben az újságcikkben így nyilatkoztam: „…2000 őszén megnyílik egy színház, amelynek abban az évben már kell, hogy legyen társulata. Ehhez legkésőbb 1999 decemberére igazgatójának is kell lennie, hogy maradjon idő a szerződtetésekre és a műsorterv kialakítására. Ablonczy Lászlónak 1999 nyarán lejár a mandátuma. Hogy a mai társulatból ki kerül majd át az új épületbe és ki nem, azt majd a pályáztatással kinevezett új igazgató dönti el.” (Népszava, 1997. június 4.) Erre az utolsó mondatra ekkor még nem reagált senki.

Az igazgatói pályázatig

Magyarországon a szocializmus időszakában nem épültek színházak, de elég sok színházi rekonstrukcióra került sor. Ezek egyértelmű tapasztalata volt, hogy mind a tervezési, mind a kivitelezési fázisban nagy szükség van a későbbi üzemeltető jelenlétére, arra a tudásra, amelyet csak a színházi praxisban lehet megszerezni. Ez a kérdés nagyon konkrétan merült fel a Kormánybiztosi Irodán, amikor a kiviteli tervek elkészítése megkezdődött. A miniszter tanácsadó testületében, a Színházművészeti Tanácsban (amelynek akkor az összes tagját szakmai szervezetek delegálták) olyanok ültek, mint Babarczy László vagy Marton László, akiknek közvetlen személyes tapasztalatuk volt a felújításról, vagy mint Kerényi Imre, aki éppen a Madách Színház rekonstrukcióját készítette elő. A Tanács két alkalommal, nyár elején és ősszel is foglalkozott a kérdéssel. Egyrészt szükségesnek látták, hogy legyen az építkezésnek gazdája, másrészt a legjobb megoldásnak azt tartották, ha a kiválasztott személy lenne egyben a leendő igazgató.
A minisztériumban megkezdődött az igazgatói pályázat előkészítése. Az általános egyetértés mögött azonban a konkrét felvetések valódi dilemmákat rejtettek. Evidens volt, hogy színházvezetői gyakorlattal rendelkező s abban eredményes, széles körű szakmai támogatással rendelkező művészek jöhetnek elsősorban szóba. A konzultációk sorában elsőként Iglódi Istvánnal egyeztettek. Nem alakult ki egységes álláspont abban a kérdésben, hogy ugyanaz a személy legyen-e az építkezés idején megbízva, aki majd az igazgató lesz, továbbá érvek hangzottak el a meghívásos és a nyílt pályázat mellett is. Lényegében e témákról küldött ki a Színházi Társaság az akkor aktív színházigazgatóknak egy kérdőívet (ugyanis nyilvános diskurzusban sokan éppen esetleges érintettségük miatt nem kívántak részt venni). A kérdőívre sem válaszolt mindenki, köztük Ablonczy sem, de végeredményben a két tucat visszaérkezett válasz mégis reprezentatív mintának tekinthető.
Abban a kérdésben, hogy a két pozíciót egy személynek kellene-e betöltenie, nyilván különböző motivációk alapján, de a válaszolók kétharmada nemmel válaszolt. Körülbelül ugyanilyen arányban támogatták azt a megoldást, hogy a miniszter azonnal nevezzen ki biztost az építkezésre, és csak egy év múlva legyen pályázat, a két halmaz azonban nem fedte egymást teljesen. A válaszolók minimális többséggel a nyílt pályázat mellett voltak, bár közülük néhányan mindkét formát elfogadhatónak tartották. Az elbírálás módját illetően legtöbben a „többségében delegált tagokból álló szakmai zsűri” véleményének kikérését támogatták. Némiképp váratlanul, de a helyzethez illően a kérdésre válaszolók fele helyesnek tartotta volna a szakmai támogatás mérésére „az igazgatói kar titkos szavazását” is. A legvitatottabb kérdésre, arra, hogy a válaszoló kit tartana alkalmasnak a Nemzeti igazgatójának, kevesen válaszoltak. Mindösszesen tizenhét művészt neveztek meg, a legtöbb szavazatot Babarczy László, Székely Gábor, Kerényi Imre, Schwajda György és Zsámbéki Gábor kapta.

A pályázat kiírását megelőzően a Nemzeti Színház néhány felvetése egyértelműen a miniszteri intézkedés elodázását szorgalmazta. A Nemzeti Színház Művészeti Tanácsa szeptember végén javaslatot tett a Nemzeti és az Operaház közös intendatúrájára Szinetár Miklós, az Operaház főigazgatója vezetésével, és kinevezésére pályázat mellőzését ajánlotta. Magyar Bálint válaszában tisztázta, hogy az intézmények összevonásának nem látná hasznát, a vezetői posztot pedig a jogszabályoknak megfelelően csak pályázat útján lehet betölteni. Mint írta: „Szinetár Miklósnak joga van pályázni, ha jelenlegi megbízatását fel kívánja cserélni egy másikra”, és pályázhat egy megalapozott intendatúra-koncepcióval is. Amennyiben az meggyőző lesz, támogatni fogják.
A társulat felvetése tulajdonképpen válasz volt Magyar Bálintnak a szeptember 20-i Magyar Hírlapban megjelent nyilatkozatára, mely szerint a Nemzeti igazgatójának már az építési munkálatok során a helyén kell lennie, pályázat útján kell megtalálni az illetőt, aki az épület megnyitása után még három évig lesz igazgató. „Mivel a Nemzeti Színház most az egykori Magyar Színház épületében működik, a jelenlegi társulat ezen a néven folytathatná működését. Egyelőre minisztériumi színházként…” A társulat valószínűleg úgy gondolta, hogy Szinetár garanciát jelent mind az építkezés színházi tartalmait illetően, és a Nemzeti társulatának jövőjére is biztosíték. Javaslatuk ezért nem kérdőjelezi meg azt, hogy a miniszteri biztos szakértelmére szükség lesz-e az építkezésen, sem pedig az igazgatónak azt a jogát, hogy azt szerződtessen majd, akit akar.
Október 13-án a Magyar Nemzetben egy újabb interjúban Magyar Bálint éppen a legkényesebb ponton tette egyértelművé, hogy „az új Nemzeti Színházba nem a jelenlegi Nemzeti mai társulata fog bekerülni”, az új igazgatónak kell új társulatot szerveznie, az Örökös tagok kivételével, mert ők automatikusan a társulat tagjai lesznek. Ekkor jelentette be azt is, hogy az igazgatói pályázat egyszerre lesz nyílt és meghívásos.
Az október elejére kialakult helyzet érzékeltetésére egy akkori feljegyzésemből idézek néhány passzust:

„Ha nem is teljesen szándékaink szerint, de a kérdés exponálódott (szerencsére csak szakmai körökben). A hirtelen támadt idegesség jelzi: darázsfészekbe nyúltunk. Minden józanul gondolkodó színházi ember tudja, most van az ideje a kérdés felvetésének. Miért, hogy mégis halasztást kíván a nép? A Nemzeti Színház félelme még csak érthető. Tulajdonképpen azt szeretnék, hogy akkor foglakozzunk a kérdéssel, amikor már késő, hiszen akkor minden lehet (akár még a jelenlegi status quo is fennmaradhat). A szakma tanácstalan, ezért nem tud, nem mer odaállni senki mellé. A szavazatok is inkább csak egy szakmai értékrendet képeznek le, nem a döntést segítik. Az igazgatók fele egyáltalán nem írt nevet, tehát nem értett egyet még a kérdés felvetésével sem. Lehet persze, hogy túlságosan korai konszenzust várni. Később nyilván szélesebb konszenzus rendeződik majd valaki mögé.
A pályázatot szakmai okokból kellene előrehozni. Felelősséggel bíró embert kell az épület mellé állítani. Ha ez most megtörténhetne, akkor egy viszonylag nyugalmas szakaszban lehetne lezárni egy kényes kérdést. Páratlan helyzet, hogy valaki évekig készülhet egy feladatra, miközben saját magának teremti a feltételeket.”
Nemcsak a pályázat kiírását tartottam fontosnak, hanem annak meghívásos jellegével is egyetértettem. Így fogalmaztam: „A kiírónak ez az utolsó, s talán egyetlen eszköze arra, hogy nyilvános állásfoglalásra kényszerítse azokat, akik nem akarják beadni a pályázatukat.”

A szakmai visszajelzések mérlegelése után a miniszter végül tehát nyílt pályázatot hirdetett, és élt a meghívás lehetőségével is. A fenti névsorhoz még további öt művészt nevezett meg: Ascher Tamást, Bálint Andrást, Iglódi Istvánt, Marton Lászlót és Tompa Gábort. Közülük csak Tompa Gábor nem szerepelt a körkérdésre beérkezett válaszokban. E névsor alapján meghatározhatjuk a keresett személy profilját: elmúlt ötvenéves, legalább ötéves vezetői gyakorlattal rendelkezik, szakmai ismertsége és elismertsége széles körű. Kis megszorítással Ablonczy László is megfelelt volna ezen kritériumoknak, ő azonban korábban már bejelentette, hogy nem kíván pályázni. A pályázati kiírás hivatalos megjelenése előtt a meghívottak a miniszter személyes felkérő leveléből értesülhettek a megtiszteltetésről. Előzetes egyeztetés nem történt.
A pályázati felhívás november 4-én jelent meg. Eszerint a pályázat nyertese 1998. január 1-jétől miniszteri biztosi kinevezést kap, 1999. augusztus 1-jétől pedig átveszi a Nemzeti Színház igazgatását is. A szokatlan kiírást a körülményekre hivatkozva részletesen megindokolja: „Az épületre kiírt tervpályázat eredményét ismerve remény van arra, hogy a kor és a színházi szakma követelményeinek minden tekintetben megfelelő színház épül. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a részletes tervek elkészítése során, majd az építkezés egész folyamatában jelen legyen a színház leendő gazdája. A színházi rekonstrukciók gyakorlata bizonyította, hogy még az újjáépítéshez is nélkülözhetetlen a színház igazgatójának a szakértelme, egy új színház esetében még inkább vitathatatlan ez az állítás.”
Lássuk még röviden, hogyan fogalmazott az előrehozott pályázat indoklásául (ebben a kérdésben emlékeim szerint a szakapparátus is megosztott volt, természetesen jogi, nem politikai szempontokat mérlegelve): „A Nemzeti Színház igazgatójának a megbízása 1999 nyarán jár le. Az igazgatóváltások kialakult gyakorlata szerint az utolsó évad első felében célszerű lebonyolítani a pályázatot, hogy ezáltal a munka folytonossága biztosítható legyen. Ez a pályázati kiírás a felelős színházszakmai részvétel miatt egy évvel megelőzi a szokásos kinevezési időpontot.”
És még valamit tisztáz a pályázati kiírás: a nyertes 1998. január 1-jétől bekapcsolódik az építkezésbe, 1999. január 1-jétől pedig már csak ezzel és igazgatói működésének előkészítésével foglalkozhat. Azaz máshol már nem tölthet be vezetői állást. Ez megint egy szakmai súlyú mozzanat volt, amire az akkori viták nem tértek ki. Ha a nyertes egy évig még megtarthatja korábbi vezetői pozícióját, akkor az intézmény fenntartójának lesz elég ideje az utódlásáról gondoskodni. A Nemzeti Színház igazgatójának kinevezése így nem okozott volna gondot egy másik színház vezetői folytonossága tekintetében.

A beadásig

A meghirdetéstől a beadásig a jogszabály szerint egy hónap telik el. Ennek az időszaknak az eseményei, hírei nagyban befolyásolják azokat, akik ambicionálnák a meghirdetett poszt betöltését, de valamiért bizonytalanok. Például azért, mert nem tudhatják, kikkel kell majd versenyezniük. A meghívottak köre ebből a szempontból is orientált, de vitákra is okot adott.
A pályázati kiírást két szempontból bírálták: a meghívás ténye (konkrétan a névsor) és a terminusok (mikor mire kell, lehet, indokolt pályázatot kiírni) miatt. Például Takács István pregnánsan kötötte össze a két problémát: „Elgondolkodtató lista. Itt ismét a már említett kör [a pozícióban levők köre – Sz. I.] van jelen, elég nyomatékosan. Tíz személy közül heten jelenleg is igazgatók, hosszabb megbízási idővel, mely túlnyúlik az ezredvégen, tehát belelóg a pályázatban rögzített első három dátumba. Elképzelhető, hogy feladják mostani pozíciójukat? És mit szólnak ehhez a nem kevésbé elismert tehetségű, de listára fel sem került művészek?” (Új Magyarország, november 10.) Ezek, mint ahogy láttuk, megválaszolható szakmai kérdések: igen, feladják mostani pozíciójukat, kinevezőjük pedig gondoskodik az utódjukról. A nyílt pályázat lehetővé teszi azt is, hogy bárki pályázzon. És amennyiben éppen olyan nyer közülük, aki valahol igazgató, akkor… Talán felesleges még egyszer felmondani a megoldást. Bényei József a Hajdú-Bihari Naplóban (1997. nov. 12.) egyszerűen bunkóságnak nevezte Ablonczy László lehagyását a listáról (mint tudjuk, ő nem kívánt pályázni), ezenkívül hiányolta a névsorból: az „igen eredményesen és sikeresen színházat vezető” Hegyi Árpád Jutocsát, a „túl sokat beszélő” Verebes Istvánt, aki a duma mellett azért színházat tudott teremteni, vagy Lengyel Györgyöt, aki „értékcentrikus műsorpolitikával emelte színháza rangját”. Mások Szinetár Miklós meghívásának elmulasztását kérték számon, nem törődve azzal a ténnyel, hogy öt évre szóló operaházi kinevezéséből még éppen csak az első évad telt el. Az pedig inkább csak a szakmai közhangulatot jellemezte, hogy akadtak olyan színházvezetők, akiknek eszükben sem jutott volna pályázni, de közben szűkebb körben sértődötten nehezményezték, hogy nem szerepelnek a meghívottak között. A meghívásos pályázat valóban kétélű fegyver, sok vonatkozásban visszafordítható a kiíró ellen. Mégis azt gondolom, és azt gondoltam akkor is, hogy nagyobb kockázat lett volna nem élni vele. Amennyiben ugyanis egy nyílt pályázatra nincs érdemleges jelentkező, akkor az nem a kulturális vezetés, hanem a szakma csődje lett volna. És sokan feltették volna azt a kérdést, hogy kell-e ilyen körülmények között Budapesten, a város szívében egy új színházat építeni.
A pályázat kiírásától a beadásig terjedő időszakban a társulat sorsát firtató felvetések erősödtek fel. A téma napirenden tartása elsősorban azt a célt szolgálta, hogy elriassza azokat, akik még fontolgatták pályázat beadását, ezáltal erősítse a reményt, hogy egyáltalán nem lesz érvényes pályázat. A kialakult helyzetet kitárgyaló kocsmai és irodai beszélgetések legalábbis számoltak ezzel a lehetőséggel. Óhatatlanul részt vettem magam is ilyen összejöveteleken, hiszen azok, akik az építkezéssel és a leendő épület színházi lehetőségeivel alaposabban meg akartak ismerkedni, felkeresték a Kormánybiztosi Irodát. Tompa Gábor például beavatott abba a dilemmába, hogy ő a jelenlegi nemzeti színházi felfogással sokban ütköző koncepciót tudna csak leírni, de nem hiszi, hogy érdemes. Én azonban helyeseltem, hogy az akkori status quón kívül eső elképzelések is nyilvánosságot kapjanak, ezért biztattam a pályázat beadására. Nagyjából az is köztudott volt, hogy a meghívottak közül kik nem fognak pályázni, bár az ilyenkor szokásos titkolózás, taktikázás és dezinformálás is normálisan működött az utolsó pillanatig.
És a színházszakmai észrevételek mellett egyre nyilvánvalóbban politikai jellegűek is megjelentek. A beadási határidőig egyetlen komolyabb akcióra került sor, amely amellett, hogy dramatizálta a Nemzeti Színház-Magyar Színház átmenetet, megpróbálta az összes létező vasat is a tűzben tartani. Ablonczy László november 14-én levelet írt Magyar Bálintnak, ennek a levélnek egy részét külön megküldte Fiala Istvánnak. Párhuzamosan az egész paksamétát postázta a miniszterelnöknek és a parlament Kulturális Bizottságának. Erről a tényről november 22-én a Népszabadság számolt be, a levelek tartalmát pedig november 29-én ismerhette meg az érdeklődő közönség. Nagy részét azáltal, hogy Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzetben kérdéseket illesztett az egyes passzusok közé, „interjúvá” transzponálta a levelet, ami – néhány inszinuáló kitételt elhagyva – hűen adta vissza annak tartalmát. A cikk felvezetőjében a helyzet korrekt ismertetése után azonban az újságíró különösebb indoklás nélkül tett egy olyan kijelentést, amely a következő időszak egyik vezérgondolata lett: „Páratlan helyzet ez a hazai színházi életünkben, páratlan a maga nemében a színháztörténetben is. Kormánybiztos felügyeli az új színház fölépültét, színházi szakemberek véleményezték az építészeti tervpályázatot, a minisztérium mégis szükségesnek érzi, hogy a jövő színházába már most »bebetonozza« a maga jelöltjét mint gazdát a majdani Nemzeti megszervezése érdekében.” Az interjúban a továbbiakban az igazgató szakmai kérdésekről beszélt, nem politizált. Nem így levelében, amelynek bemutatására még visszatérek.
Látszólag legalábbis szakmai kérdés, hogy kell-e a miniszteri biztos mellé színházi szakember, konkrétan a leendő igazgató. Természetesen Ablonczy szerint nem kell: „A miniszteri biztos (majdani igazgató) feladatköre (változtatható színházi tér kialakítása, stúdiószínház felszerelése, kiszolgálása, színpadtechnika, próbaterem, a színpad kiszolgálása, díszlet- és jelmezraktározás és -szállítás, az öltözők és társalgók felszerelése, megközelíthetősége, a műhelyek és tárak elhelyezése, a közönségforgalom megszervezése, az épület nyitottságának és a színházi műhely zártságának összeillesztése) nem igényel olyan színházi szakembert, akinek az elkövetkezendő éveket kizárólag ezekre a feladatokra kell szánnia.” Ez a felsorolás paradox módon éppen azt bizonyítja, hogy igencsak igényel. Az pedig, hogy „kizárólagosan” tegye, fel sem merült, hiszen a kiírás szerint 1998-ban csak félállásban, aztán pedig már sokkal nagyobb súllyal a társulat építésére koncentrálva dolgozott volna a nyertes. További érve hasonlóképpen csúsztatás: „1998-ban csak alapozási és földmunkát végeznek!” – mondja, csakhogy éppen ezen időszak alatt készülnek a részlettervek. Mindezzel szemben – szinte már méltatlan ideidézni – hiányosságként rója föl, hogy a kiírás nem hivatkozik az alapító okiratra.
A szélesebb nyilvánosság előtt megnyitott másik front a társulat sorsának kérdése. Magyar Bálint kijelentését – „1999 nyarától a jelenlegi Nemzeti Színház Magyar Színház néven működik tovább a Hevesi Sándor téri épületben” (Magyar Nemzet, október 13.) – Ablonczy szerint úgy kell értelmezni, hogy „a jelenlegi társulatról azt mondja ki ezáltal, hogy nem méltó a nemzeti színházbeli működésre”. Ezután hosszan sorolja a társulat tagjait, érdemeiket, hogy levonhassa a konzekvenciát: „kiváló társulat ez”. És bár mellékesen odaveti: „az új igazgatónak joga van eldönteni, hogy kikkel dolgozik”, de máris visszatér a fennkölt retorika, hogy a miniszter nyilatkozata „kapavágás a társulat sírján”. Tárgyszerűbb Ablonczy következő felvetése: „a pályázatra meghívott rendezők, igazgatók legtöbbje a Nemzetiben nem látott egyetlen előadást sem az elmúlt években. Csak kérdezem: pályázatukban milyen meggondolás alapján vélekednek arról, hogy a mostani társulatból kivel óhajtanak dolgozni, és kivel nem?” Tényszerűen viszonozva a tárgyszerűséget: erre a kérdésre a pályázóknak nem kellett válaszolniuk, hiszen a nyertes először majd kinevezését követően több mint egy évvel szerződtethet. Lőcsei a cikk végén még belekeveri az SZDSZ-t is a történetbe, mondván, pártpolitika formálódik itt is, ehhez azonban Ablonczy nem csatlakozik.
Az interjúhoz képest a levélben árnyaltabb felvetések is vannak. Ezek egy része – különösen a későbbi történések fényében – jogos aggodalomnak bizonyult. Ilyen volt például az, amely az egész projekt finanszírozási hátterével kapcsolatban rámutatott, hogy sem a bekerülési összeg, sem annak forrása nem tűnik elég megalapozottnak. Erre Fiala István válaszolt, azt, hogy pontos bekerülési összeget a kiviteli tervek elkészülte előtt nem lehet mondani, de helyzetéből adódóan nem tudott arra reagálni, hogy a kormány a következő választási év költségvetésében milyen kötelezettséget fog majd vállalni. Erre a kérdésre a miniszterelnöknek kellett volna felelnie, nincs tudomásunk arról, hogy ez megtörtént volna. (Tény, hogy a költségvetés bizonytalansága az építkezés tervezett ütemét lassította, az elmaradt intézkedések pedig nagyban megkönnyítették a leállítását kimondó politikai döntés keresztülvitelét.)
Ablonczy levele a financiális kérdéseken túl, a társulat státusát érintő egzisztenciális felvetések mellett a pályázattal kapcsolatban – nagyrészt személyekhez kötődő – politikai aggályokat is megfogalmaz: „A meghívottaknak szóló levélben jogos és nemes szándékkal azt írja tisztelt Miniszter úr: »A Nemzeti Színház ügyét depolitizálni szeretnénk.« Ezzel kapcsolatos észrevétel: a meghívottak körében olvasható Kerényi Imre neve.”
A róla szóló részt teljes egészében kell ideidéznem, nem láttam lehetőséget arra, hogy lerövidítsem:

„Kerényi Imre változatos közügyi szereplése a színházi élet előtt ismeretes. Az 1980-as években a Nemzeti Színház MSZMP pártvezetőségének a tagja volt. Majd a Demokrata Fórum körül végzett nagyon intenzív munkát. 1992. szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján, miközben a Tornyot választok bemutatója zajlott a Nemzeti Színházban, Kerényi Imre mint vendég a Charta tüntetést szervezte a színház előcsarnokában. A szeptember 24-i gyűlésen Csurka Lászlót is emberi létében megalázó kifejezéssel illette szónoklatában (»fagyasszuk meg a vezér legközvetlenebb környezetéhez tartozó személyeket, családjának tagjait, színész testvérét, annak fiát…«). 1993 februárjában a szövetség fejléces papírján a magyar színházi élet vezetőit kormányellenes tüntetésre szólította fel. Felmerül ezek után, tisztelt Miniszter úr, illik-e Kerényi Imrére a depolitizálás ténye. De szakmai értelemben, mint egykori kritikus, kérdezem: Ádám Ottó egykori Madách Színházát mivé tette? Amerikai és angol musicalek és bulvárok otthona lett Gorkij, Csehov, Németh László színháza. Az pedig szakmai komolyságát kérdőjelezi meg, hogy hónapokon át szószólója volt a Nemzeti New York-palotába gyömöszölésének.”

Ablonczy hasonlóan komoly kifogásokat fogalmazott meg a továbbiakban is: „szerencsés-e annak a Babarczy Lászlónak a meghívása, aki a minap a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottságának ülésén tanúsított olyan magatartást, amely demokratikus államban és szellemi életben nem elfogadható?” Ez a megállapítás Babarczynak az Új Színház igazgatói pályázata kapcsán megfogalmazott, valóban vitatható álláspontjára utal. Más kérdés, hogy Babarczy Lászlót tizenkilenc éves kiemelkedően sikeres igazgatói működése okán kérték fel.
Végül álljon itt, kommentár nélkül, a szakmai szervezetet minősítő passzus: „A maga feloszlatására készülő Színházművészeti Szövetség utolsó hadműveleteként a Nemzeti Színház sorsával kapcsolatos tesztlapot küldött szét a színházak vezetőinek. […] Meglehetősen ismerve az európai és a világ színházi életét, ilyen szövetségre (mostanra társasággá vedlette magát), ilyen kizárólagosságot magának vindikáló tömörülésre nincs példa. Az, hogy kompetenciájába nem tartozó kérdésekről tartson »népszavazást«, morálisan és művészi értelemben is elfogadhatatlan.”
Magyar Bálint miniszter válaszában röviden kitért szinte az összes felvetésre. Az alapító okiratot bárki megtalálja a közlönyben, „ezzel a ténnyel minden esélyes pályázó tisztában van, hiszen ők már egy vagy több alkalommal voltak hasonló helyzetben”. A társulat sorsával kapcsolatosan: „felelősségi körömből adódóan nem tekinthetek el annak vizsgálatától, mi legyen a Hevesi Sándor téri színház – és nemcsak épület – sorsa. Nem állítok mást, mint azt, hogy ott egy társulattal működő színház lesz, de hogy mennyien maradnak ott, illetve mennyien mennek az új épületbe, ez egyértelműen az akkori igazgatók döntési felelőssége lesz. Több fórumon elhangzott viszont, hogy az Örökös tagok jelenléte az új színházban is jogfolytonos, ezt egy percig sem kérdőjelezte meg senki. Ön ugyanúgy nem adhat a többieknek törvényes garanciát az ott maradásra, mint ahogy én sem jelenthetem ma ki, hogy valakinek vagy mindenkinek mennie kell majd.”
És még egy kérdésben kell idéznünk a válaszból: „A személyekkel kapcsolatos felvetésekre, különösen az inszinuációkra nem kívánok reagálni. Azt gondolom, hogy ezek a felvetések semmivel sem kevésbé kifogásolhatóak, mint az Ön által idézett kijelentések.”

A miniszter válaszlevele november 27-én kelt. Lőcsei Gabriella 29-i „interjúja” széles körű nyilvánosságot biztosított a színház felvetéseinek. A miniszteri válaszoknak ugyanezen a fórumon nem tudtak helyet biztosítani.
November végén még egy levél érkezett a minisztériumba a Magyar Kulturális Kamara faxgépéről, a Magyar Kulturális Szövetség fejléces levélpapírján, Zelnik József elnök aláírásával. A feltett, olykor nem könnyen értelmezhető kérdésekre a miniszter már a beérkezett pályázatok ismeretében válaszolt. Mutatóban álljon itt egy kérdés és egy felelet, amely megmutatja ennek az asszónak minden szépségét:
Magyar Kulturális Szövetség: „A pályázat gyors kiírásával felismerte-e Ön, hogy a szándékoltan bizonytalanságban tartott társulat demoralizálásán túl a polgári perek sokaságát eredményezheti a társulat többéves egzisztenciális lebegtetése?”
Magyar Bálint: „A Nemzeti Színház társulata nincs és miniszteri működésem ideje alatt nem is volt »szándékoltan bizonytalanságban tartva«, »demoralizálás« és »egzisztenciális lebegtetés« helyett éppen a bizonyosságot adja meg az igazgató megnevezése és a Magyar Színházzal kapcsolatos elképzelés. Az évados szerződtetés rendjében polgári perekkel riogatni enyhén szólva tájékozatlanságra vall.”

A döntésig

A sok közjáték után térjünk vissza a pályázathoz. A beadási határidőre négy pályázat érkezett. A felkértek közül hárman válaszoltak pozitívan, négyen nem reagáltak, vagy válaszuknak nem maradt írásos nyoma, hárman pedig udvarias levélben köszönték meg a megtiszteltetést. Marton László, aki tizedik évadját kezdte ekkor a Vígszínház élén, Székely Gábor, aki hároméves új színházi megbízása után már az egy évados „hosszabbítást” töltötte, és Kerényi Imre. Kerényi hosszabban válaszolt. A Madách Színház fejléces levélpapírján küldött levele álljon itt teljes terjedelmében:

„Tisztelt Miniszter Úr, kedves Bálint,

Szívből gratulálok Neked és munkatársaidnak a Nemzeti Színház ügyében tett eddigi lépésekhez.
Igen örvendetes,
– hogy az intézmény további élete új falak közé képzeltetett el,
– hogy a tervpályázat és a bírálat során nem tört ki vallásháború,
– hogy az új ház felépülésére az esély erősödött,
– és hogy a programot a leendő igazgató a nullaponton kezdheti el.
Megtisztelő felkérésedet, hogy pályázzak a Nemzeti Színház igazgatói tisztére, köszönettel vettem. Ajánlatod nem ért váratlanul, egyike vagyok azon keveseknek, akik e feladattal megbirkózni képesek, mégis a versengésbe ezúttal nem szállok be.
Az egyik ok az, hogy a kiírási feltételek számomra szorosak, önfelszabadításom a Madách Színházból csak valamivel későbbi időpontban lenne lehetséges, a másik személyes természetű, itt nem részletezendő.
A pályázat nyertesét minden rendelkezésemre álló eszközzel támogatni fogom, eredménytelenség esetén, ha új feltételekkel új kiírásra kerül sor, részvételem elképzelhető.
Nagyrabecsüléssel köszönt
Kerényi Imre”

December 8-án hivatalosan is megjelent a közlemény a pályázókról. Ascher Tamás, Balogh Gábor, Bálint András, Tompa Gábor adott be érvényes pályázatot. Ebből mindenki a maga igazolását olvasta ki: volt, aki kudarcnak látta, mert tíz meghívottból csak hárman pályáztak, mások a meghívásos jelleget dicsérték, mert ettől sikeres lett. A nyitott pályázatot az igazolta, hogy akadt egy „kívülálló” is, ám ha csak ő indult volna, akkor valószínűleg eredménytelen a procedúra. Mindenesetre volt kikből választani, ezért nem állt le a folyamat. Ahogy a személyi döntés közeledett, úgy lett egyre erősebb minden megnyilatkozásban a politikai hangsúly.
December 2-án már a Parlamentben is téma lett a pályázat, Sasvári Szilárd fideszes képviselő interpellációjára válaszul Szabó Zoltán minisztériumi államtitkár tényszerűen összefoglalta a történteket. Ekkor már köztudott volt, hogy egy hét múlva a Kulturális Bizottság napirendjén is szerepel majd a kérdés. A 10-i bizottsági ülés alaphangját Sasvári indulatos felszólalása adta meg. „Minősíthetetlen”, „elfogadhatatlan”, „botrányos” jelzőkkel felvezetve mondandóját, a demokratikus átalakulás óta példátlannak minősítette azt, ami történt, majd ugyanezzel a lendülettel maga is példátlan kijelentést tett: „aki ebben a nem korrekt eljárásban részt vesz, annak magára kell vetnie, ha úgy adódik a helyzet.” Még mielőtt fejére olvasták volna fenyegetését, ő máris visszakozott, elnézést kért, mondván, „valószínűleg indulat vezérelte ezt a mondatot”.
A jegyzőkönyv újraolvasása megerősíti személyes emlékeimet, innentől a vita szakmai tartalma, érvei meglehetősen súlytalanná váltak. Magyar Bálint két hosszabb, tárgyszerű felszólalásával szemben továbbra is a sérelmek, félelmek és a feszítő indulatok bizonyultak a legerősebb motivációnak. A politikai ellentétek szakmai köntösbe bújtak, a szakmai felszólalásoknak pedig különös hangsúlyt adott a politikai erőtér. Ritka kivétel volt Borsa Miklós, az Operaház műszaki igazgatója, akinek mondandóját teljes érdektelenség kísérte, holott normális esetben véleménye perdöntő lehetett volna abban a kérdésben, hogy miért fontos az építkezés egész ideje alatt a későbbi gazda jelenléte. „Ne politizáljunk – mondta az MSZP-s képviselő Kósa Ferenc is -, az érintett területeket emberi, szakmai oldalról próbáljuk megnézni”, de közben Ablonczy szófordulatait átvéve így bírálta a minisztert: „kétségbe vonom […] azt a jogát, hogy előzetes indoklás nélkül egy színházi társulatot megkérdőjelezzen, vagy lenullázzon erkölcsi, szakmai vagy bármilyen értelemben”.
Természetes, hogy egy politikai testület egy ilyen, politikai szempontból is fontos kérdést napirendjére tűz. Az már kevésbé, ha a Kulturális Bizottság jelen lévő tagjainak többsége nem kíváncsi egy döntés szakmai tartalmaira, hiszen az álláspontján amúgy sem fog változtatni. Vitányi Iván, a bizottság elnöke pontosan látta, hogy egy, a mostani döntéstől még évekre lévő átmenet kimenetelét mindenki a félelmekre apellálva próbálja saját érdekében kiélezni. Vitányi bölcsen leszögezte, hogy a most megnevezendő leendő igazgató várhatóan számos művészt átvesz majd a jelenlegi Nemzeti Színházból, de ha a mostani bírálók „neveznék ki majd 1999-ben vagy 2000-ben az igazgatót, akkor sem úgy fog történni, hogy mindenki automatikusan át fog menni, mert hiszen minden igazgatónak természetes joga, hogy újrakösse a szerződéseket”.
Miután ebben végső soron egyetértés alakult ki, a továbbiakban a társulat képviselői az átmenet megtervezéséből való kihagyásukat nehezményezték, és kifejezték azt a reményüket, hogy a minisztertől személyesen kaphatnak majd választ kérdéseikre.
A Magyar Hírlap december 15-i számában közölt párhuzamos interjút a Kulturális Bizottság két tagjával. Sasvári Szilárd ekkor már a jogi kérdéseket feszegetve a pályáztatás módjával kapcsolatban alkotmányos problémákat emlegetett. Molnár Péter (SZDSZ) szerint akkor lett volna baj, ha a minisztérium nem több évre előretekintő pályázatot írt volna ki, és nem egységes folyamatként kezelné az építkezés figyelemmel kísérését, a társulat toborzását és a teátrum működésének beindítását.
Közben a Nemzeti Színház december 4-i társulati ülésén úgy döntöttek, hogy személyes találkozóra hívják a minisztert, s ennek a meghívásnak tényét közli az egyik, december 5-én kelt s még aznap kézbesítővel a minisztériumba küldött levelük. Azt kérték, hogy „a találkozás még a pályázatok elbírálása, illetve az annak nyomán meghozandó döntés előtt jöjjön létre”.
Ablonczy László is küldött egy levelet december 5-én a miniszternek. Miután, mint írta, „a jelzett gondok egy részére nem kaptam választ, és újabbak is felmerültek bennem”, először megismételt, nyomatékosított korábbi kérdéseket, új elemként pedig a Magyar Színházzal kapcsolatos bejelentések okozta „bolydulást és bizonytalanságot” kiterjesztette mind a 360 közalkalmazottra is. Visszautasította Magyar Bálint szemrehányó mondatát, hogy politikai fórumokhoz fordult a felvetéseivel. Szerinte, és ebben igaza volt, a miniszterelnök és a Kulturális Bizottság ugyanúgy illetékes a felmerült problémákkal kapcsolatban, mint az ágazati miniszter.
Bővebb terjedelmet szánt annak, hogy ki és kit inszinuál. Felfogása szerint nem ő, hanem sokkal inkább Kerényi és Babarczy. Ezúttal Babarczynak olvassa a fejére egy korábbi – a szövegösszefüggéséből kiragadott – nyilatkozatát a Színes Vasárnap című bulvárlapból: „Vajon ki inszinuál akkor, amikor kijelenti, hogy »valóban nemzeti magyar színház és társulat megszervezésére« van szükség?” Kikérte magának: „még hogy a jelenlegi Nemzeti nem lenne valóban nemzeti és valóban magyar?”
Babarczy László az idézett szófordulattal 1995. február 28-án a Merlinben megtartott nemzeti színházi kerekasztal keretében elhangzott felszólalásában élt. Szó szerint így: „A jelenlegi társulatot, amely most mintha valamilyen »magára találási« periódusba jutott volna, hiba lenne szélnek ereszteni. Azt gondolom, hogy megváltoztatott vezetéssel és megszabadítva a Nemzeti Színház cím terhétől a mai helyén az eddiginél sikeresebben működhetne tovább. És végre fel kellene építeni az Erzsébet téren az új Nemzetit, és ezt a munkát össze kellene kapcsolni egy új, valóban nemzeti magyar színház és társulat megszervezésével.” Akkor a tanácskozás első hozzászólója éppen Ablonczy László lett volna, ő azonban egy levelet küldött nekem: „A tanácskozástól távol maradok. Kérlek, olvasd fel a jelenlévőknek. Ígért dolgozatomat is mellékelem; de csak hozzájárulásommal közölhető. Jó tanácskozást kíván: Ablonczy László.” Így ott nyilván nem reagálhatott Babarczy véleményére, de később sem tette meg, például amikor a SZÍNHÁZ 1995. májusi számában megjelent a tanácskozás egész anyaga. Felháborodásának most itt, e levélben így adott hangot: „Mit jelent az, hogy valóban nemzeti magyar színház és társulat? Hogy nem kell játszani Szakonyi Károlyt, vagy nem kell játszani Sütő Andrást, és nem kell előadni Göncz Árpád darabját? Avagy úgy lettünk volna igazán valóban nemzeti színház, ha Andrzej Wajdát nem hívjuk meg a Menyegző rendezésére, és nem hirdetünk magyar íróknak drámapályázatot és a szlovák, román, szerb, horvát nemzeti színházakkal nem tartunk kapcsolatot?… Mi a valóban nemzeti magyar? A magyarnál magyarabb?” Mindenki eldöntheti, ki inszinuál jobban. Egy dolog bizonyos: Ablonczy nagyon nem akarta, hogy akár Kerényi, akár Babarczy komolyan szóba jöhessen. Nyilván nem tudta még, hogy egyikük sem pályázott.
Jogos volt viszont az a felvetése, hogy hiányolta az egész történetben a személyes érintkezést. Itt utalt is egy június 17-én kelt levelére, amelyre sem telefonon, sem személyesen nem válaszoltak. A miniszter erre bizonyára azt mondta volna, hogy alacsonyabb szinten létrejött érintkezés. Mint azonban ez az eset is bizonyítja, ez nem mindig elegendő a dolgok tisztázásához.
Ablonczy e december 5-i levelére Magyar Bálint röviden válaszolt, abban bízva, hogy a Kulturális Bizottság ülése és közelgő személyes látogatása a színházban segít majd tisztázni a felmerült problémákat.
A karácsony előtti időszakban – a döntésen kívül – már csak a miniszter találkozása a társulat képviselőivel volt az egyetlen fontos esemény. Ezt megelőzően a Nemzeti Színház főtitkára, Pető Béla még egy levelet küldött a minisztériumba, amelyben néhány, mindenképp megtárgyalandó kérdést fogalmaztak meg. A találkozóról nincs hiteles feljegyzés, a nyilvánosságnak meg kellett elégednie a következő, pozitív kicsengésű kommünikével: „Korrekt, jó hangulatú beszélgetés keretében tekintettük át a Nemzeti Színház irányítóival, vezető művészeivel az átmeneti korszak feladatait” – nyilatkozta Magyar Bálint a MTI-nek. Mivel magam nem vettem részt az eseményen, csak az előzményekhez tudok hozzászólni. A miniszteri titkárság Pető Béla levelének megérkezése után, péntek délben arra kért, hogy hétfőig válaszoljak én is az abban felvetett kérdésekre. Feljegyzésemben – amelyet ezen írás függelékében teljes terjedelmében közlök – megpróbáltam a kialakult helyzetet a dokumentumok alapján áttekinteni. Úgy fogalmaztam, mintha a miniszter beszédét írtam volna, de hogy mennyit és hogyan használt fel ebből Magyar Bálint, arról semmilyen tudomásom nincs.

A döntés

A pályázatokat az akkori jogi előírásoknak megfelelően titkosan kezelték, a bennük megfogalmazott tervekről a pályázók sem nyilatkoztak. Semmilyen nyílt kampány nem befolyásolta a döntési folyamatot. A Nemzeti Színházat a bírálóbizottságban Császár Angela és Kállai Ferenc képviselték. Ők idejében megkapták a pályázatokat, és feltételezhetően konzultáltak a társulattal a bennük megfogalmazott tartalmakról. A bizottság többi tagját a Színházi Társaság delegálta (Ruszt József, Végvári Tamás, Hegedűs D. Géza), illetve a miniszter kérte fel (Gábor Miklós, Balázsovits Lajos, Tarján Tamás), részvételük már korábban nyilvánosságra került.
A bizottság ülése december 16-án volt. Az ülésről készült szűkszavú emlékeztető alapján tudható, hogy a pályázók személyes meghallgatására nem került sor.
A bizottság két javaslatot szavazott meg:
1. A miniszter nyilvánítsa érvényesnek a pályázatot.
2. A leendő igazgatót Ascher Tamás és Bálint András közül kell kiválasztani.
A javaslatokat egy ellenszavazattal fogadták el. A Nemzeti Közalkalmazotti Tanácsának képviselője, Császár Angela szerint „a pályázatok nem feleltek meg maradéktalanul a kiírásban és az alapító okiratban foglaltaknak”, ezért nemmel szavazott. A bizottság még egy vonatkozásban árnyalta állásfoglalását: fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy „a két, egyenrangúan ajánlott pályázat közül Ascher Tamáséra esett a számbeli többség”.
A döntés előtti napokat még két politikai jellegű tiltakozás színezte. Magyar Bálint a Nemzeti Színház Baráti Társaságának és a Magyarok Világszövetsége Budapesti Szervezetének felvetéseire is udvarias választ küldött. Ez utóbbinak írt levele egy mondatában leszögezi, hogy a hangulatkeltést szolgáló állásfoglalásokra nem könnyű higgadtan felelni: „Érthetetlen számomra, hogy a szükséges szakmai ismeretek teljes hiányáról tanúskodó állításaikat miért tudják ilyen határozottsággal megfogalmazni” – írta.
A miniszter e kérdését a kitartóan tüzelő sajtómunkásoknak is feltehette volna. A döntés bejelentésének napján a Magyar Nemzet vezércikkében Lőcsei Gabriella még egyszer összegereblyézte az elmúlt hónapban felvetett összes vádat, mit sem törődve a rájuk elhangzott válaszokkal, sőt még új kérdéseket is felvetett. Arról, hogy mennyire végiggondolatlan a Nemzeti épületének Magyar Színházként való működtetése, a következőket írta: „persze az sincs tisztázva, hogy erre ki adna pénzt, a VII. kerületi önkormányzatot ugyanis a kutya se kérdezte, akar-e fenntartani a költséges Madách – 1073 Erzsébet krt. 31-33. – mellett egy másikat – 1077 Hevesi Sándor tér 4. -, olyat ráadásul, ami már csak kényszerű szétszakítottsága miatt is legalább olyan beruházásokat igényelne, mint amilyet az Erzsébet körúti teátrum fölújítása”. Ebben az állításban csak az irányítószámok stimmelnek. A Madách fenntartója ugyanis a Fővárosi Önkormányzat, a Magyar Színházé pedig – hányszor elhangzott már! – továbbra is az állam.

December 20-án Magyar Bálint bejelentette: a Nemzeti Színház leendő igazgatója Bálint András lesz. Erről a hétfő reggeli lapok számoltak be. A Magyar Nemzet éppenséggel rövidebb hírben, mint mellette a Magyarok Világszövetsége tiltakozásáról. A kinevezés ellen, tovább vitatva a döntés időzítését, a Fidesz közleményben tiltakozott – talán már csak rutinból, hiszen alig három héttel később Sasvári Szilárd azt nyilatkozta: „számunkra ez már nem ügy”.
A pályázatok tartalmi elemzésére itt most nem vállalkozhatunk. Ehhez a benyújtott munkák hiánytalan megléte szükségeltetne. Az egyik aspiráns pályázatról azonban Kállai Ferencnek a Vasárnapi Hírek december 27-i számában megjelent nyilatkozata úgy értelmezhető, hogy Ascher Tamás néven tulajdonképpen Babarczy László pályázott (vagy legalábbis ez közös munkájuk volt). Babarczy László kaposvári vezetői megbízatása lejártával átvette volna az igazgatói posztot Aschertől – ezt tartalmazta a pályázat, azzal a különös kitétellel, hogy ez az elképzelés addig ne kapjon nyilvánosságot. Kállai Ferenc azt is elmondta, hogy a megoldás miatt eleve nem voksolt volna emellett, de Bálint András pályázata amúgy is „letisztultabb, komolyabb, átgondoltabb” volt. Arról, hogy a végső döntésben ennek a körülménynek volt-e szerepe, Magyar Bálint sem akkor, sem később nem nyilatkozott.

Utána

Egy történetnek soha sincs vége. De valamikor abba kell hagyni. Legszívesebben én is ezt tenném. Idekívánkozik még három epilógus.

Epilóg 1.

1998. január 5-én Torgyán József mint a FKGP képviselőcsoportjának vezetője hivatalos beadvánnyal fordult a Legfőbb Ügyészhez, amelyben azt kéri, hogy „éljen óvással a művelődési miniszter 1997 decemberében hozott döntésével szemben, amely 1999 nyarától kezdődő hatállyal új igazgatót nevezett ki a Nemzeti Színház élére”.
      A Legfőbb Ügyész válaszát 1998. május 5-én küldte meg a panaszosnak. A hosszú jogi indoklást mellőzve csak a konklúziót idézzük:
      „Minthogy a kifogásolt igazgatói megbízás jogszabályi tilalomba vagy korlátozásba nem ütközik, a színházszakmai szempontok pedig a törvényességi felügyelet körén kívül esnek, és jogi érvekkel nem támadhatók, következésképpen azok felülbírálására az ügyészségnek nincs hatásköre. A kifejtettek alapján a sérelmezett igazgatói megbízásról rendelkező döntés ellen ügyészi óvás benyújtására nincs törvényes alap.”
      Ezt a pecsenyét a kihűlt kemencében nem sikerült megsütni.

Epilóg 2.

1998. február 23-án a választási kampány keretében a Fidesz politikusai, Orbán Viktorral az élen, a Gellért Szállóban találkoztak színházi vezetőkkel. A találkozóról szóló tudósítás idézi Pokorni Zoltán kijelentését: „A Fidesz elismeri Bálint Andrásnak, a Nemzeti Színház igazgatójának színház- és művészetteremtő kvalitásait, azonban továbbra is jogi abszurdnak tartja azt az eljárást, hogy a jelenlegi kormányzat 2000-re vonatkozó megbízást ad ki.”

A parlamenti választások után némi zavar mutatkozott az új kormány szándékait illetően. Pokorni Zoltán és Várhegyi Attila nyilatkozataiból hol ezt, hol azt lehetett kiolvasni, abban azonban mindenki biztos lehetett, hogy a folytatás nem a korábbi menetrendet követi majd. Bálint Andrásnak a minisztérium vezetőivel való találkozásai, levelezése azt mutatja, hogy a fő kérdés már nem az igazgató kinevezésének mikéntje vagy működésének folytonossága. Várhegyi Attila politikai államtitkár október 28-án szakmai kérdések tisztázását célzó levelet írt Bálint Andrásnak. Ezekben igazgató úrnak, főtanácsadó úrnak szólítja, és azt kéri, hogy nyertes igazgatói pályázatát egészítse ki. A kérdésfelvetések jogosak voltak, de másnapra némiképp okafogyottá váltak. Október 29-én ugyanis a kormány döntött az építés leállításáról, és ez annyit mindenképp jelentett, hogy az eredeti terminusok nem tarthatóak. Várhegyi következő levele már csak a „főtanácsadó úrnak” szól, aki november 2-án kérdéseket tett fel a miniszternek. Az államtitkár hangsúlyozta, hogy Bálint András kinevezésében a hatályos jogszabályokat be kívánják tartani. Ezért aztán Schwajda György mellett bizonyára helye lesz, de a terminusokon, például a kinevezés határnapján, törvénysértés nélkül, sajnos, nincs mód változtatni.
Bálint András november 10-én lemondott. Hámori József miniszter válaszában sajnálkozását fejezte ki, és nem győzte dicsérni minisztériuma pozitív hozzáállását:

„Úgy érzem, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma megalakulása óta igen szoros munkakapcsolat alakult ki Ön és közvetlen munkatársaim között. Többször hangsúlyoztam különböző fórumokon, hogy bár szokatlannak tartottuk azt az eljárást, amellyel Önt az előző kormány megbízta a Nemzeti Színház vezetői teendőinek ellátásával, de ezt a döntést nem vitatva Önt tekintettük a Nemzeti Színház igazgatójának. Törekedtünk arra, hogy Ön és tárcánk között naprakész, kulturált kapcsolat alakuljon ki, s igyekeztünk tőlünk telhetően az Ön munkáját segíteni.”

Nehéz meghatottság nélkül olvasni ezeket a sorokat. Hogy el ne rontsuk e szép pillanat emelkedettségét, inkább nem idézzük a következő bekezdést, amelynek kezdő mondata: „Nemcsak a Nemzeti Színház társulatának féltése mondatja velem, hogy az Ön lemondása miatt kialakult helyzetben igen nehéz lesz zökkenőmentesen előkészíteni a következő évadot…”

Epilóg 3.

Miután elégedetten nyugtáztuk, hogy az Orbán-kormánynak sikerült egy sor leselkedő veszélytől megvédenie a magyar kultúrát és benne a Nemzeti Színházat, emlékezzünk meg arról is, hogy saját hatáskörében milyen példamutatóan hajtotta végre azt az átmenetet, amelynek terveit oly jogosan kérdőjelezte meg 1997/1998 fordulóján.
2000. szeptember 1-jétől a Hevesi Sándor téren a Pesti Magyar Színház működik. Ettől a naptól kezdve 2002. március 15-ig nem volt az országnak Nemzeti Színháza – már amennyiben azt a színházat gondoljuk létezőnek, amelynek társulata és műsora van. A felépült új Nemzeti Színház társulatát a 2002/2003-as évadra Schwajda György szerződtette. A 2000 előtt Örökös tag címet szerzett színészek a Magyar Színházban maradtak, s nem saját akaratukból nem kerültek át az új Nemzetibe.

Függelék

Feljegyzés a társulati ülésre

1. A status quo. A Művészeti Tanácsnak írt levelemben használtam a kifejezést, annak érzékeltetésére, hogy nem támogatnám a Nemzeti Színház és az Operaház összevonását. Természetesen tágabb értelemben is a status quo fenntartása mellett vagyok, fontosnak, folytatandónak és folytonosan megújítandónak gondolom a nemzeti színházi tradíciót. A megújítás nem öncél, hanem korkövetelmény. Tartalmáról most kezdődnek csak a viták, eredményességét csak a gyakorlat bizonyíthatja.
2. Az alapító okirat. Jogállami keretek között valóban fontos formalitás. Évtizedeken keresztül nem volt a színháznak alapokmánya, mégis képes volt működni. Ma jogszabály írja elő minden költségvetési intézmény számára, ezért készítettük el tavaly. A pályázók közül azok, akik nem rendelkeztek vele, és kérték, megkapták. Ha kívánják, idézhetem az alapító okirat szövegét, hogy lássák, természeténél fogva meglehetősen általános megfogalmazásokat használ, s talán a stílusa sem túl korszerű, de nem is az örökkévalóságnak készült.
3. A pályázat kiírása. Azokkal a felvetésekkel, s ilyeneket nemcsak önöktől kapok, amelyek pályázat nélküli kinevezés mellett érvelnek, sajnos nem tudok mit kezdeni. Pontosabban egyetértek mindenkivel, aki a nemzeti kulturális intézmények külön jogi szabályozása mellett érvel. Ehhez azonban néhány törvényt módosítani kellene. Mindenesetre gondoljanak bele, milyen lenne, ha minden különösebb, formalizált előzmény nélkül, egyszer csak eljönnék önökhöz, és beiktatnám az új igazgatót. A másik kritika a pályázat tartalmának szól, hiányolva a felhívás szövegéből különböző információkat. Engedjék meg, hogy felidézzem az előző, 1994-es pályázati felhívás tartalmi bekezdését. „Az igazgató feladata a Nemzeti Színház értékes hagyományainak megőrzése mellett korunk korszerű művészeti törekvéseihez kapcsolódó színházi műhely megteremtése.” Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár, a mostani pályázat ehhez képest barokkosan túlírt.
4. A társulat helyzete. Én is úgy gondolom, hogy ez a legkényesebb kérdés. A szélsőséges megállapításoktól ezen a ponton jó lenne óvakodni. Amíg a Nemzeti Színház repertoárszínház lesz, a pályázatban ez szerepel, addig a társulatnak mindenképp lesz valamilyen folytonossága, akkor is, ha kivételes pillanatokban nem hosszabbítják meg a színészek többségének a szerződését. Az egyének, a munkavállalók részére ott van a közalkalmazottak védelmét szolgáló törvény a járandóságokkal, a végkielégítéssel. Lehet, hogy ez most túlságosan lélektelenül, bürokratikusan hangzik. A társulatot, az egyént a tehetsége, a teljesítménye védi meg, hiszen az értékrendet vezetői helyzetből képviselő szakember is tévedhet. Nehéz ilyenkor konszenzusra jutni, a társulat ugyanis – végső soron a sokféle szándék eredőjeként – a változatlanságban érdekelt. Ugyanakkor véleményét nemcsak elmondani, hanem érvényesíteni is szeretné, s ha ez nem sikerül, akkor máris megfogalmazódik a vád, hogy a demokrácia szenvedett csorbát.
5. A Magyar Színház kérdése. A Hevesi Sándor téri épület sorsa néhány héttel ezelőtt a fővárosi vezetőkkel folytatott tárgyalások során merült fel, s emlékezhetnek rá, hogy mint a Thália Színház cserealapja, egy befogadó színház terve rajzolódott ki. A szándék megváltoztatását éppen a Nemzetiről szóló komolyabb elemzés kényszerítette ki. Az új épületben való újrakezdés lehetősége a tiszta lappal indulás ígéretét hordozza ugyanis. A másik oldalon pedig ott van az elhagyott épület, komoly tradíciókkal, hiszen évszázados fennállása alatt ötven évig a Magyar Színháznak, harminc évig pedig a Nemzetinek adott otthont. Van tehát mihez kapcsolódni, van mit folytatni. Egy újabb repertoárszínház kínálatával gazdagodik a választék, több művészi és munkalehetőséget kínál a két új intézmény, s egyben az új színházépület belépésekor jelentkező elhelyezkedési problémákat is enyhíti. Csupán néhány számadat tényszerű felsorolásával jelezném, miről van szó, persze anélkül, hogy a leendő igazgatók szabadságát korlátoznám. A Nemzetiben jelenleg az Örökös tagokon kívül van, mondjuk, 42 színész szerződtetve. A Magyar Színház létszámigénye kb. 30 fő, az új épületben is dolgoznak majd legalább ennyien. Ez azt jelenti, hogy kb. 40%-kal nőtt a létszám, hiszen a két társulat létszáma szükségszerűen nagyobb, mint egy társulaté.
6. Az átmenet kérdései. Ezen a ponton nagyon veszélyes vizekre evezünk, hiszen olyan dolgokról beszélünk, amellyel kapcsolatban az új igazgató(k)nak kell egy szakmailag és emberileg elfogadható megoldást megtalálniuk. Ezért az eddigiek során csak azt vizsgáltuk, van-e valamilyen elháríthatatlan akadálya az átalakulásnak, illetve azt, hogy milyen elvekhez kell mindenáron ragaszkodnunk. A Nemzeti Színház működésének folytonossága elsőrendű szempont, bár az új épület belakása mindenképpen okoz majd kisebb-nagyobb megrázkódtatásokat. Az átmeneti évad az 1999/2000-es, amikor a Hevesi Sándor téren és a Várban is két-két színház játszik, a Nemzeti és a megalakult Magyar Színház. Közösen játsszák a régi repertoár darabjait, hogy semmi ne vesszen kárba, és külön útjaikat kijelölendő tartják új bemutatóikat: a Hevesi Sándor téren a Magyar Színház, a Várszínházban pedig a Nemzeti. A négy-négy bemutatóval megalapozzák a következő évaddal bekövetkező különélést. Az átmeneti év másik fontos hangsúlya a Nemzeti számára a nyitásra való felkészülésben jelölhető ki. 2000 tavaszán elő kell készíteni az új színház első bemutatóit, hogy a vendégjátékokkal együtt legalább havi 18-20 előadásnapot teljesíthessen a színház.
7. A menetrend

1997/98-as évad
A Nemzeti leendő igazgatója az építkezésben vesz részt, valamint a színháznyitásig elkészíti igazgatói működésének részletes terveit.

1998/99-es évad
Ősszel megbízást kap a Magyar Színház leendő igazgatója, tavasszal a két igazgató szerződtet, és felkészül az átmeneti évadra. A Magyar Színház első évadját lehetséges, hogy megbízott igazgató irányítja, akinek személye garantálja a harmonikus együttműködést. Az illető lehetne Iglódi István, akinek 2000-ig szól főrendezői kinevezése. Tekintettel a bonyolult helyzetre, ma még korai ezt a személyi kérdést felvetni, de tudnunk kell azt is, hogy az igazgatói pályázat szigorú peremfeltételei elég riasztóak lesznek.

1999/2000-es évad
Megalakul a Magyar Színház. A Hevesi téren és a Várban közösen játsszák a régi darabokat, az új bemutatókat pedig mindkét színház a saját helyén tartja. A költségvetési támogatás, figyelemmel az új színházra, ekkor kb. másfélszeresére növekszik, a növekmény plusz egy forint az új színházé. A Nemzeti felkészül a nyitásra, személyzet, műsorterv, költségvetés, az évad második felében pedig beüzemeli az új épületet.

2000. október 23-án ünnepi díszelőadás
Az új épületbe költöző, ezentúl két helyen, de legalább három teremben játszó színház költségvetését a megnőtt kubatúrára, valamint a gazdagabb programra tekintettel kell megállapítani, ami nem azt jelenti, hogy meg kell duplázni a támogatást. Nem ünneprontó szándék, hanem az átérzett felelősség vezérel, amikor összefoglalom a leírt folyamat költségigényét éves bontásban, 1997-es árakon.

1998 450 millió Ft
1999 550 millió Ft (400+150)
2000 950 millió Ft (700+250)
2001 1 150 millió Ft (900+250)

1997. december 14.