…azok a részek a legerősebbek, amelyekben a két táncos együtt van jelen, egymásra rezonál, és nem azok, amelyekben egyikük vagy másikuk a vetített hátterekhez vagy a műanyagfüggönyhöz tud csak kapcsolódni.

Költészet, zene és mozgás egysége egyrészről természetes, hisz sok más lehetséges kapocs mellett összeköti őket a ritmus, másrészről ennek az egységnek a színpadi megteremtése korántsem egyszerű. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, amikor egyik elem sem nyomja el a másikat, és egyik sem szorul a puszta illusztrátor szerepkörébe. Katona Gábor koreográfus még ehhez képest is megnehezítette a saját dolgát, amikor a három művészeti ág mellé a képzőművészetet, vagy ebben az esetben pontosabb, ha azt mondjuk, hogy a vizuális művészetet is bevonta.
Az előadás irodalmi alapanyaga a Csikóink kényesek című, cigány népköltészeti antológia. És itt tényleg „csak”alapanyagról, kiindulópontról beszélünk, hiszen az 50 perces előadásban összesen három versből hangzik el részlet: a hosszabban idézett címadó költeményen kívül még két, szerelem – elválás tematikájú versrészletet hallunk. Katona Gábor a színlapon hangsúlyozza, hogy ezekre a versekre jelző nélküli költészetként, nem pedig roma költészetként tekint, ami indokolt, ugyanakkor vegytisztán mégsem megvalósítható vállalkozás. Mert ezek a versek kötődnek ahhoz a közeghez, amelyben megszülettek. Hogy csak a címadó verset vegyük: a Csikóink kényeseknyilván nem fogalmazódott volna meg egy lovak nélkül élő, nagyvárosi (akár roma, akár nem roma) közösségben. Az sem hagyható figyelmen kívül – és a rendező ezt nagyon is figyelembe veszi –, hogy népköltészetről, nem pedig műköltészetről van szó.
Ennek jegyében indul az előadás: mire bemegyünk a kamaraterembe, Katona Gábor egy szalmaszállal a szájában ott heverészik a padlón. Ahogy elcsendesedünk, azt is meghalljuk, hogy két, egymás fölé tett vödör szolgáltatja az alapritmust, ahogy metronómszerűen egyikből a másikba csöpög a víz. A színpad mögé és az egyik oldalfalra kivetített képekkel együtt mindez egy falusi, népköltészethez társítható miliőt idéz meg. Más elemek viszont eltávolítják innen a látványvilágot: például a kivetített képek némelyike (Jóvér Csaba és Endi András munkái), de mindenekelőtt a két vetítővászon elé kihúzott, átlátszó műanyagfüggöny, amit folyamatosan játékba is vonnak. Úgy tűnik, nagyon is szándékolt a kétféle közeg keverése-keveredése, a rendező szeretné ötvözni a hagyományost a modernebbel, hogy így távolodjon el a kiindulóponttól, és érjen el egy általánosabb, korhoz, időhöz és társadalmi csoporthoz kevésbé kötött, belső, érzelmi világábrázolásig. (Ehhez a gondolathoz jó társ Zombola Péter zenéje is.) Az összbenyomás mégis az, hogy a technika keveset tud hozzátenni az előadáshoz, azok a részek a legerősebbek, amelyekben a két táncos együtt van jelen, egymásra rezonál, és nem azok, amelyekben egyikük vagy másikuk a vetített hátterekhez vagy a műanyagfüggönyhöz tud csak kapcsolódni.

csikoink1

Varga Klári és Katona Gábor / fotók: Máthé András

A Varga Klári, Katona Gábor szereposztás azért különleges, mert Varga Klári színésznő, Katona Gábor pedig táncos. Így kell összesimítani a különböző készségeket, képességeket. Varga Klári ráadásul nem csak verset mond és táncol, hanem énekel is. Hogy a szóbeli megszólalásokban (amelyekből, ahogy már arról szó esett, nincs sok) nála van az előny, ebben nincs semmi meglepő. Abban annál inkább, hogy mennyire szépen helyt áll táncosként is, ráadásul úgy, hogy sokszor mozgás közben énekel. (Tegyük hozzá, hogy bár táncost írtam, alapvetően mozgásszínházat, nem pedig táncszínházat látunk.) És hát az arca is egy színésznőé. Nagyon sokat hozzátesz az előadáshoz az érzékeny, kifejező, de sosem túlzásba vitt mimikája. De az egész színpadi jelenlétében annyi tartás és annyi érzékenység van, hogy időnként kicsit megborul a kettőseik egyensúlya – egyszerűen csak rá lehet figyelni. Van viszont néhány olyan jelenet, amikor ez az egyensúly hibátlan. Két – egymástól igencsak eltérő – példa erre: az egyik jelenetben a boldog, játékosan önfeledt szerelem pillanataiban szinte repülnek a táncukhoz többször is használt szék segítségével; a másikban a ló és a rá bélyeget ütő gazda birtoklásra és az ellene való lázadásra épülő viszonya mosódik össze egy ambivalens férfi-nő kapcsolattal.

Az utolsó jelenet két szempontból is elüt a korábbiaktól. Varga Klári kimegy a színpad mögötti helyiségbe, és az addigi, semleges, egyszínű ruhájára tarka cigányszoknyát vesz, majd táncolni kezd, mégpedig az este folyamán először egy cigánytáncot. Mindezt mi a színpad falára kivetítve látjuk. Katona Gábor pedig egy idő után – bent, a színpadon – vele táncol. A videotechnika ezen a ponton tényleg hozzá tud tenni az előadáshoz, megteremt egy köztes állapotot az egyedüllét és a páros lét között, egyben utal arra is, hogy a roma kultúra (ahogy annak egy szegmense, a cigány népköltészet) mennyire falakon túli, mennyire láthatatlan a magyar társadalomban.
Összességében rokonszenves és eredményes kísérletet láthat a debreceni közönség tánc és költészet összeházasítására, anélkül, hogy bármelyik is billogütő gazdaként uralná a másikat. Sőt, van néhány pillanat, amikor együtt még repülni is tudnak.

Csikóink (Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, Horváth Árpád Stúdió)
Díszlet és jelmez: Katona Gábor. Zeneszerző: Zombola Péter m.v. Vizuális tervezés: Jóvér Csaba, Endi András. Rendezőasszisztens: Laczó Zsuzsa. Koreográfus és rendező: Katona Gábor.
Szereplők: Varga Klári és Katona Gábor.

 

Facebook Comments