Kutszegi Csaba Műkedvelők forradalma című vitaindítója a 2014. szeptemberi számban jelent meg.

Mielőtt nekikezdtem ennek a cikknek, rossz szokásom szerint végigpörgettem a facebookot. Egy költő(nő) ismerősöm előbb a hajszínére vonatkozó kételyeit osztotta meg velünk, majd feltette a legújabb versét, és mire a cikket befejeztem, már az átfestett hajjal készült selfie-jét is megnézhettem. Lájkolhattam és kommentelhettem volna a haját, a versét vagy mindkettőt, ahogy annak az ismerősömnek a fotóit is, aki már több művészeti ágban is kipróbálta magát az énekléstől a festészeten át a költészetig, és teljesítménye valamennyi területen a művészet és a műkedvelés közötti sávban mozog, legalábbis az én megítélésem szerint. Alkotásait, akárcsak önarc-képeit, ő is rendre megosztja a neten. Mindezt azért írom, mert Kutszegi Csaba vitacikkének a kiindulópontja éppen az, hogy eltűnőben a távolság a művészi alkotások létrehozói és befogadói között, valamint művészet és nem művészet, avagy műkedvelés között. A művészet erre adott (egyik) válasza pedig az, hogy enged a befogadói igénynek, és egészen közel megy a hétköznapihoz, annyira közel, hogy az már mintha túl távol is esne a művészettől, és vajmi kevéssé különbözne a tévés dokureality műsoroktól.Művészet és műkedvelés, művészet és hétköznapiság egymás mellett élése, egymásra hatása és egymásba folyása korántsem új keletű jelenségek, ahogy a művészi önábrázolás, önreflexió és az improvizáció sem. De az utóbbi néhány évben végbement internetes forradalom és annak mindennapjainkra és személyiségünkre gyakorolt hatása, amit itt összefoglalóan és önkényesen a selfie alapú világkép előretörésének nevezek, új helyzetet teremtett a művészetben is. Amikor időnk jelentős részét azzal töltjük, hogy kialakítsunk magunkról egy nekünk és remélhetőleg másoknak is tetsző képet, és ezt a technika segítségével másodpercek alatt eljuttassuk a „közönségünkhöz”, akkor lehet, hogy egy idő után tényleg úgy kezdünk viselkedni, mintha színészek lennénk a saját életünk színpadán. Ha pedig ez így van, akkor mindez a populáris kultúrában és a magas kultúrában is előbb-utóbb visszaköszön. Babits még szenvedett attól, hogy ő bírt csak versének hőse lenni, ma már ettől nem szokás szenvedni, sokan nem is akarnak más hőst maguknak. Igaz, ez a narcizmus sem új keletű, az már inkább, hogy mintha ez válna a fő iránnyá a mindennapokban, és ez tükröződne a művészetben is.

11_simon marton

Simon Márton

A vitaindító cikkben felhozott példák közül eggyel szeretnék részletesebben foglalkozni, a slam poetryvel, mert számos, a vitacikkben érintett kérdés jól vizsgálható rajta. A slam poetry egy, az irodalom és a stand up, tágabb értelemben az irodalom és a színház határán álló műfaj, ami megváltoztatja a hagyományos értelemben vett költő–vers viszonyt. Egy „hagyományos” vers esetében ugyanis az alkotó megírja a verset, és elküldi egy irodalmi folyóiratnak, vagy megjelenteti egy verseskötetben. A vers ezzel önálló életre kel, függetlenedik a szerzőtől. Elolvashatják, ünnepeken elszavalhatják, megzenésíthetik stb. A költő személye ekkor már nem vagy alig fontos, és ez még akkor is így van, ha alanyi költészetet művel. Persze vannak kivételek, hiszen időnként rádióban, tévében, irodalmi rendezvényeken a költők is felolvassák a verseiket. (És azt sem feledhetjük, hogy Nyáry Krisztián irodalmi sorozatának sikere azt tanúsítja: a bulvárérdeklődés alól a költő sem kivétel, szerelmi élete azért sokakat érdekel.)
A slam poetry esetében viszont a vers a megírás után nem válik le a költőjéről, bizonyos értelemben még nincs kész, hiszen elsősorban azért született, hogy kiálljanak vele a színpadra, ott adják elő, ott hasson a közönségre. (Jó esetben persze a szöveg versként, csupán olvasva is megáll a maga lábán.) A slammernek önmagát, az arcát, az előadói képességeit is adnia kell hozzá, szövege elválaszthatatlanul összekötődik a személyével, akkor is, ha nem alanyi szöveget ír, bár többnyire azt ír. Mindez érezhetően visszahat a költészetre is. Ma az olvasók és a kiadók részéről is egyre nagyobb a nyomás: a költő legyen színpadképes, készüljenek róla fotók, olvasson fel jól, legyen jelen a közösségi médiában. Egyszóval látsszon. A fiatal költőgeneráció már ebbe nő bele, természetesnek veszi ezt az igényt, adja az arcát. Aki pedig erre nem képes, vagy egyszerűen nincs hozzá kedve, annak számolnia kell azzal, hogy hiába ír bármilyen jó verseket, egyáltalán nem biztos, hogy el fog jutni a közönséghez. Ha innen nézzük, a slam poetry amennyire segíthet a költészetnek, ha az alkotó tanul tőle, illetve ha a versolvasás felé tereli az estek közönségét, annyira árthat is neki, ha azt a benyomást erősíti, hogy a papíralapú költészet önmagában már kevés.

12_SzineszBob_SPB_20120426

Színész Bob (Horváth Kristóf)

A slam poetry és az improvizációra épülő előadás párhuzammal csak részben tudok egyetérteni. Azzal már sokkal inkább, hogy ahogy egy improvizációra épülő előadás is lehet jó, a legjobb drámaszöveget felhasználó is sikeredhet csapnivalóra. Ugyanez a helyzet a slam és a költészet esetében is. A slam-esteken előadott szövegek abban az értelemben nem is improvizációk, hogy általában nem ott, az esten születnek, hanem a szerzők (vagy teljesen szabadon, vagy egy előre megadott témára, ez az adott esttől függ), éppen úgy, mint egy „hagyományos” vers esetében, otthon megírják a saját szövegüket, amit aztán az esten felolvasnak. Fontos, hogy csak saját szöveget adhatnak elő, mindenféle eszköz és zenei kíséret nélkül. Ha a jelenség történeti gyökerét keresgéljük, az igricek, énekmondók, bárdok juthatnak eszünkbe, még ha náluk a zenei kíséret hozzátartozott is a vershez. Nekik persze fontos szerepük volt a más módon még nehezen terjedő hírek, politikai események terjesztésében, a közösségi emlékezet fenntartásában, mai utódaiknak már nincs ilyen feladatuk, a slam poetry közéleti meghatározottsága mégis jelentős. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az idei eset, amikor a március 15-re az Erkel Színházba tervezett, Pilvaker című esemény köztévés közvetítése kapcsán oly mértékben kívánták szabályozni a fellépőket, és azt, hogy mi hangozhat el ott és mi nem, hogy tizenegy slammer lemondta a szereplést. És valóban, találkozhatunk erősen politikus, rendszerkritikus szövegekkel. Ugyanakkor a közéleti meghatározottság sok esetben nem politikai, hanem közérzeti meghatározottságot jelent. És mint ilyen, elsősorban művelői, a (fő)városi fiatal irodalmár-értelmiségi közeg közérzete fogalmazódik meg ezekben a szövegekben. De van a slam poetrynek egy másik vonulata is: a rap és a hiphop kultúra felől érkezettek szövegeiben sokszor a külvárosi, periferikus kilátástalanság szólal meg.
A slam poetry szerencsés esetben egyszerre irodalmi és színpadi műfaj. Ehhez a szerencsés esethez az szükségeltetik, hogy egy jó szöveg hiteles és meggyőző színpadi jelenléttel párosuljon. A jó szöveg nem jelent feltétlenül jó verset, persze a legszerencsésebb esetben ez is összejön, de lehet, hogy a szöveg papíron egyáltalán nem él meg, járhatunk úgy vele, mintha egy bugyuta dalszöveget olvasnánk a zenéje nélkül. Ellentétben a rappel, itt az sem feltétel, hogy ritmikus szövegről legyen szó, bár valljuk be, nálunk a verset a közönség többsége még ma is csak rímes szövegként ismeri el. (Egy versoldal szerkesztőjeként sokéves tapasztalatom, hogy a „rímes-szakítós” versek népszerűségben mindent visznek.) Az ismert slammerek közé tartozó Závada Péter vagy Simon Márton egyben az irodalmi nyilvánosság által ismert és elismert költők is, akik rangos irodalmi folyóiratokban publikálnak, versesköteteik jelennek meg. Persze a két közeg most már kölcsönösen erősíti egymást, így fordulhat elő, hogy köteteik több kiadást és – manapság költészetben – kiemelkedőnek számító példányszámot érnek el. De írhatnának bármilyen jó verseket, ha csak szemlesütve, maguk elé mormogva-makogva tudnák azokat felolvasni, és lábremegést kapnának pusztán a színpad említésétől is – mert bizony, aki a slam-estekhez képest sokszor értékelhetetlen látogatottságú irodalmi estekre is elvetődik, gyakran találkozik hasonló, költőnek akár kiváló felolvasókkal. Nem beszélve arról, hogy külső adottságaik is hozzájárulnak, hogy akár a fiatal, sármos színészeknek, nekik is megvan a rajongótáboruk. A másik oldalról, a színészet felől jött slammerre jó példa az ebben a közegben Színész Bobként ismert Horváth Kristóf. Ő persze használja a színészi eszköztárát is, és ezzel erősítheti (vagy éppen gyengítheti) a szöveg súlyát, jelentőségét az adott produkción belül.

13_zavada peter_0623

Závada Péter

Mindezt továbbgondolva oda juthatnánk, hogy az ideális slammer egyszerre költő és színész, de akkor nem vesszük figyelembe azt, ami a vita egyik kiindulópontja, nevezetesen, hogy a néző szeretné azt hinni, hogy maga is képes lehet mindarra, amit a színpadon vagy más művészeti ágak terepén lát. Ahogy egy szerencsés pillanatban úgy sült el a keze, hogy abból egy művészi fotó sikeredett, amit sok ismerőse lájkolt, képes lehet megírni egy jó szöveget arról, mennyire fájt neki, hogy elhagyták, és ha nagyon összeszedné a bátorságát, még fel is tudná olvasni. Vagyis a slam poetry hatását egy pont után inkább rontaná, mint javítaná a túlzott professzionalitás, mert elveszne ez az „én is képes lehetek rá”-jelleg. A mindenki számára nyitott esteken egyébként valóban bárki kipróbálhatja, hogy mire képes. Jellemző az is, hogy a produkciók értékelése sem kritikusok vagy más szakértők dolga, a zsűri a közönség soraiból kerül ki.
A műfajról születő kategorikus álláspontok (amilyen például a vitaindító cikkben idézett Térey Jánosé), sokszor éles hangú viták számomra azért nem érthetők, mert éppen e miatt a nyitottság, sok helyről jöttség miatt nem lehet nagy általánosságban azt mondani, hogy a slam és a költészet egymást kizáró fogalmak, de persze egyenlőségjelet sem lehet tenni a kettő közé. Két, egymást metsző halmazról van szó. Hogy egy adott szöveg ide, oda vagy a kettő metszetébe tartozik, azt csak egyedileg lehet megítélni. Ugyanígy: legyen szó improvizációra vagy kész drámaszövegre épülő előadásról, klasszikus balettról vagy táncnak már alig nevezhető kortárstánc-előadásról – ahogyan ezt a vitaindító írás is hangsúlyozza –, a hogyan született helyett a mi jött létre a lényeg.

Facebook Comments