A sivár, gyötrelmes jelenből idilli, bukolikus emlékként dereng elő a régi élet. Igen, ide jutottunk.

ÚJRANÉZŐ Sorozatunkat Koltai Tamás emlékének ajánljuk,
aki a nyolcvanas években azonos című rovatában
a Képes 7 számára nézett újra régen futó előadásokat.

Hosszú a története a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán napjainkban látható Három nővérnek, érdekes lenne, ha valaki, mondjuk, egy pályakezdő színháztörténész-teatrológus feldolgozná egyszer ezt a kacskaringós és tanulságos folyamatot.

Még nem kezdődött el az előadás, mikor a színészek már ott járnak-kelnek előttünk, pakolásznak, kimennek, átszaladnak a színen. Szép lassan belefolyunk a drámába. A tűzvész utáni jelenetben vagyunk, előttünk tárgyak halmaza, vastag farönkök, ócska könyvespolcok, keresztül-kasul kifeszített szárítókötelek, könyveket, újságlapokat aggattak rájuk. Jobbra összestószolt, kopott hangszerek, réztrombiták, kürtök, harmonikák stb. Elöl ruháskosarak, szétdobált ruhahalmok, s mikor bejön Szűcs Nelli Natasaként, dudorászva, távoli zongorafutamok közepette, valami orosz dalt énekelgetve, egyszeriben megteremtődik előttünk a régi orosz világ.

Oldalról, állványokról ósdi reflektorok világítják meg a teret, s hoznak létre valamiféle virtuális valóságot. Hátul egy üveglapszer0ség mögött arcok mozognak, élőképek vagy vetített mozgóképek, nem is látni tisztán. Erős atmoszféra teremtődik, illatok, hangok, érzetek, déjà vu hangulatok. Ilyen lehet a tűzvész, illetve a tűzvész utáni állapot, valahol a régi, vidéki Oroszországban. Vagy a nagy Szovjetunióban. De az is lehet, hogy Ukrajnában vagyunk; szóval valahol Keleten, valamikor régen. Vagy nem is olyan régen.

A színen ismerős tárgyak tömkelege, a kosarak, a petróleumlámpa, a ruhaszárító kötél, a farönkök. S a szereplők ruhái: kopottas, tiszta kelmék, gyolcsok, kifakult, elhasznált göncök. Körbejárják az asztalt, amelyet gyönyörű csipketerítővel borítottak le, aztán bele is burkolóznak. Hátul lángok lobognak, papírokat égetnek az üvegfal előtt, s amikor Natasa betolja fiacskája réges-régi gyerekkocsiját, a vaskerekes szerkezetre gyertyákat illesztenek, s a kerekek lángokat forgatnak, körbe-körbe.

Jófajta orosz atmoszféra uralja a játékot, amelyben az tud mélyebben elmerülni, aki legalább egyszer közelről megtapasztalhatta ezt a világot. S a darabnyitó szöszmötölésből lassan csusszanunk bele a drámába, mert hisz a Három nővér harmadik felvonásával kezdődik a játék.

031_harom_nover_eosz-8250ff

Eöri Szabó Zsolt felvétele

A színpadkép világvégi létállapotokat mutat, nemcsak a városban, a szomszéd utcasorban pusztított a tűzvész, hanem elsősorban a szereplők lelkében. A rendezés az abszurd drámáig tágítja az értelmezés horizontját, ami persze bőven benne van a csehovi drámaszerkezetben. Csebutikin, a részeges, elgyötört orvos (Varga József) alkoholos delíriumban a földön fetrengve rángatózik, dühödten átkozza el az életet, az életét s az egész világmindenséget. A nővérek (Kacsur Andrea, Gál Natália, Vass Magdolna) kiégetten, fásultan, fáradtan biztatják egymást. Mikor Mása (Gál Natália) előáll vallomásával, amelyben meggyónja testvéreinek olthatatlan szerelmét Versinyin alezredes iránt, a két testvér elfordulva, ijedten, merev arccal fogadja a kitárulkozást, mert amit Mása mond, s manifesztté tesz, az az ő életük része is, csak talán másféleképpen.

Kuligin (Kacsur András) sovány, elcsigázott férfiú, kétségbeesetten hajtogatja, hogy nőm szeret engem, boldog vagyok, boldog vagyok. Egy hatalmas, vaskos könyvön ücsörög (később ez lesz ama könyv, amelyet Irinának a születésnapjára akar adományozni). Maga elé bámul, s mérhetetlen keserűséggel, szikár öniróniával, maró öngúnnyal hajtogatja egyre csak a mondókáját. Mikor feltápászkodik, láthatóvá válik kinőtt, ócska kiskabátja, szűk, rövid nadrágja, mintha csak a diákkori öltönyébe gyömöszölődött volna bele (jelmez: V. Csolti Klára). Csak rá kell nézni: egy rakás szerencsétlenség. De tébolyultan ténfereg társai között Andrej is (Kristán Attila), láthatóan nem találja a helyét, bele-belekap valamibe, aztán abbahagyja, kopácsol, szögecsel, hisztérikusan pakolászik, jön-megy, s mikor Natasa előjön és összetalálkoznak, magára erőltetett, jeges önuralommal játssza a józan férjet.

A színt s a társas életet a kihívóan, peckesen, magabiztosan járó-kelő, fejét sokszor dacosan fölvető Natasa uralja. S mikor fülébe súgják, hogy Protapopov szánkózni hívja, delnői fölénnyel s dévaj asszonyi kacajjal nyugtázza hangosan, hogy milyenek is a férfiak. A szereplőgárda másik sarokpontja, mondhatni, origója Szoljonij (Trill Zsolt) figurája, aki a színjátszói tradícióban megszokottnál sokkal súlyosabb szereplőjévé válik az előadásnak. A rendező, Vidnyánszky Attila ezzel (is) alapos dramaturgiai beavatkozást hajt végre Csehov művén. Innét, a már lezajlott tűzvész világvégi létállapota és Szoljonij kiégett, kegyetlen és félelmetessé növesztett cinizmusa felől láttatja s értelmezi újjá a Három nővért.

S mintha a későbbi lírai képek és jelenetek a szereplők emlékképeiként úsznának be a játékba, mintegy távolian nosztalgikus s némiképp idilli érzésvilág jeleiként. A lestrapált, agyonmosott, besötétült ruhák utóbb kivilágosodnak, friss, ragyogó kelmékben, világos fények koszorújában derengenek elő a dráma nyitó jelenetei. Mindez szervesen következik a rendezői értelmezésből s Vidnyánszky Csehov-felfogásából.

A sivár, gyötrelmes jelenből idilli, bukolikus emlékként dereng elő a régi élet. Igen, ide jutottunk. Ez lett belőlünk, a vágyainkból, a reményeinkből, az akarásainkból. Sosem jutunk már el Moszkvába – mondhatnánk a nővérekkel.

Az előadás domináns eleme az atmoszféra, a miliő; a környezet, a tárgyi világ részletgazdagsága. Bámulatos, hogy Olekszandr Bilozub milyen pazar és sugallatos tárgyi világot épített föl a színpadra, amely nemcsak magába szippantja a nézőt, hanem korokon átnyúlva időtlen létállapotok keretéül is szolgál.

Vidnyánszky egyben, nagyjából két óra tíz percben játszatja a drámát, ami kissé megterhelő a nézőnek, ám megteremt egy olyan időszerkezetet, virtuális valóságot, amelyben egyszerre éljük át és élik meg a szereplők a jelent, a múltat, majd siklanak át a kitapintható és hamar bekövetkező jövőbe.

Ez a világ egyszerre archaikus és nagyon is valóságos, szürreális, fantasztikus és súlyosan realista. A tárgyak jelentősége felértékelődik, ama vaskos, hatalmas farönkök, amelyek a játéktér bal oldalán meredeznek, s amelyeken rendre ücsörög valamely szereplő, leginkább Szoljonij, beszédes, mondhatni, brutális tárgyakká válnak az előadásban. A látvány poétikus képet mutat, ám amikor Trill Zsolt fölnyalábol egy súlyos fakuglit, a vállára veszi, majd lehuppantja, akkor a poézis hirtelen véres, nyers valósággá válik.

Az előadás jellemzője, hogy a rendezés különféle színészi létezésmódokat és formátumokat próbál egységes szerkezetté gyúrni. A rajongó Mása ráfekszik a padlón elnyúlt Versinyinre, ádázul csimpaszkodik belé mindig, majd a búcsújelenetben kis kalapácsával odaszögezi a férfi katonakabátját a padozathoz. Versinyin (Tóth László) kibújik katonazubbonyából, és egy szál ingben áll fuldokló szerelme előtt. Vidnyánszkyt láthatólag elsősorban a bekövetkezett létállapotok érdeklik, s nem a hozzájuk vezető folyamatok: Versinyin és Mása szerelme például evidenciaként tételeződik, nem látjuk kapcsolatuk szárba szökkenését, s azt sem, ahogy Versinyin szerelmet vall a félsötétben a tétovázó asszonynak. Ahogy Andrej és Natasa gyötrelmes héja-násza sem bomlik ki igazán: kiégett lelkek lobognak egymás mellett, felizzanak, ellobbannak.

De hát ilyen ez a játék: az állapotok csődje elfedi a mélyre temetett drámákat. A kapaszkodásokat, az evickéléseket, a lelki tusákat. Csehov elég illúziótlan, mondhatni, kegyetlen szerző ahhoz, hogy az általa komédiának nevezett színjáték mindezt elbírja.

Az előadás, sok-sok év után, akár a nemes penésszel borított ódon pince borai, kiérlelt, letisztult világképet mutat. Nem gondolati kalandot kínál elsődlegesen, hanem a zsigeri létezés, az érzelmek, az érzékiség poézisét. Költői realizmus? Meglehet. Még akkor is, ha Trill Zsolt és Szűcs Nelli színjátszói remeklésein s Kacsur András néhány formátumos jelenetén túl az elő-adás nem a színészi kidolgozottságával operál, hanem a színeivel, a hangjaival, a fényeivel, a hangulataival. Ahogy Trill a kopott réztubáján játssza el, amint Szoljonij csip-csip-csippel bosszantja környezetét, ahogy a fatuskón ülve magasról hosszan egymásra szögezik ócska mordályaikat Tuzenbachhal (mint valami westernfilmben), ahogy Szűcs Nelli hisztérikus dámaként s felkapaszkodott, kikapós despota asszonyként parancsolgat környezetének, ahogy Andrej űzötten, megzakkanva kering a Prozorov-ház leharcolt lakói között, s ádázul ütlegeli a falat, a könyvespolcot, az erős és súlyos pillanat. Ugyanakkor Versinyin alakja eléggé elmosódott, ahogy jószerével Irináé és Olgáé is.

Az idő sok mindent elrendez. S egy hosszú ideig életben tartott előadás olyanná kezd válni, mint a középkori városok utcácskái, egy-egy ház leég, egy-egy házsort újjáépítenek, de megmarad az utca íve, hajlata. Meg sem próbálnám több mint évtizednyi távlatból felidézni s a mostani előadással összehasonlítani ama réges-régi zsámbéki Három nővért, amely mögött nemcsak az akkori beregszászi együttes lendülete, lelkesedése, elszánt színházcsinálói odaadása állt, hanem Mátyás Irén elkötelezettsége is a tehetség iránt. A Nemzeti Színházban repertoárdarabként játszott Három nővér más térben, másféle léptékben kétségkívül originális interpretációja Csehov művének. Hogy az egykori stáb hová fejlődött, azt a néző több mint két órán át szemlélheti – belefeledkezve Anton Pavlovics univerzumába s a nagy orosz világba.

Hol? Nemzeti Színház
Mi? Csehov: Három nővér
Kik? Kristán Attila, Szűcs Nelli, Kacsur Andrea, Orosz Ibolya/Gál Natália, Vass Magdolna, Kacsur András, Tóth László, Ivaskovics Viktor, Trill Zsolt, Varga József, Rácz József, Szabó Imre, Sőtér István, Orosz Melinda, Béres Ildikó, Ferenci Attila. Díszlet: Olekszandr Bilozub. Jelmez: V. Csolti Klára. Rendező: Vidnyánszky Attila.

Facebook Comments