…az Eurokontext.sk bevallottan a régió egyik legjelentősebb, Szlovákiának pedig egyértelműen a legfontosabb nemzetközi színházi fesztiválját jelentő, 2015 őszén huszonharmadik kiadását ünnepelt nyitrai találkozónak alternatívája kíván lenni.

Fogalommagyarázattal vagy inkább egy terminus bevezetésével kell kezdenem, hiszen mifelénk a nehezen definiálható „kortárs” és a valamifajta néma áhítattal övezett „klasszikus” mintha egyre távolabbra sodródna egymástól. Hosszú, szívós munkával sikerült elhitetni, hogy egyfelől mindent, ami kortárs, érthetetlennek, provokatívnak és lilának kell címkézni, másfelől a klasszikusok legfőbb erényeként azt tartjuk számon, hogy száz, kétszáz, kétezer éve kéznél vannak, és bármikor felhasználhatóak egyszerű vagy összetett üzenetek közvetítésére. Valahol érthető ez a megosztó politika: a kortárs mindig gyanús, hiszen helyi értéke ma még ismeretlen, szemben a klasszikusokkal, amiknek már bérelt helyük van, és jó ideig maradnak is a kánonban. Az ellentét megnyugtató feloldásához gondolhatunk, mondjuk, arra, hogy valaha minden klasszikus kortársként kezdte a pályafutását, de arra is tudunk példát mondani, hogy a két fogalom nem kizárja, hanem kiegészíti, sőt feltételezi egymást.

027_Why Eve and young Stalin FOTO_Preco Eva c Frédéric Destatff

Ifjú Sztálin. Frédéric Destat felvétele.

A Pozsonyban 2015 nyarán először megrendezett, a szlovák kultuszminisztérium és a Nemzetközi Visegrádi Alap által becsületesen megtámogatott Eurokontext.sk nemzetközi színházi fesztivál küldetését a fent megjelölt irányban kereshetjük. (A tervek szerint kétévenként megrendezett fesztiválnak 2014-ben volt már egy nulladik kiadása, 2016-ban a tervek szerint operák következnek, 2017-ben pedig újra a prózáé lesz a főszerep.) Most nyolc nap alatt kilenc ország tizenhárom, rendkívül vegyes színvonalú produkciója mutatkozott be a Pozsonyi Nemzeti Színház 2007-ben átadott, nem kicsit megalomán új épületének nagyszínpadán és stúdiójában.

Hogyan egyeztethető össze mindez a kortárs klasszikus fogalmával? Úgy, hogy az Eurokontext.sk bevallottan a régió egyik legjelentősebb, Szlovákiának pedig egyértelműen a legfontosabb nemzetközi színházi fesztiválját jelentő, 2015 őszén huszonharmadik kiadását ünnepelt nyitrai találkozónak alternatívája kíván lenni. Fontos hangsúlyozni: nem az ellenfele, csupán kiegészítője, hiszen az utóbbi évtizedben meglehetősen experimentális irányokkal kísérletező nyitrai fesztivál egyre gyakrabban tűz műsorára olyan delikát finomságokat, amelyek egy viszonylag szűk réteget tudnak megmozgatni. A pozsonyi fesztivál a színházszerető, de a kísérletezés helyett a kitaposott utakat előnyben részesítő nézőknek (is) szól. A végeredmény vegyes: a klasszikus szövegek mai (vagy sokszor csak annak vélt) színházi nyelven szólalnak meg, a kortárs szövegek egy része pedig egy elfeledett, nemritkán idealizált múlttal foglalkozik.

Minden tematikus válogatást veszélyesnek, de még inkább fölöslegesnek tartok; a berlini fal leomlásának negyedszázados évfordulóján a fesztivál központi jelképe és a szervezők szándékai szerint a sok, széttartó irányt egyesítő ikonja a fal lett. A fogalom kellően tág, hiszen a történelem során falak építésében és bontásában nagy gyakorlatot szereztünk itt Európában, de könnyedén ide kapcsolhatók az egyének vagy csoportok között magasodó láthatatlan falak is. Mindazonáltal üdvösebb lett volna egy erőskezű, markáns ízlést mutató válogatás, ami a számos színpadi üresjáratot kiküszöböli.

Egy nemzetközi fesztivál remek alkalom az eseményt rendező színháznak arra, hogy saját repertoárjának legértékesebb darabjait a vendégül látott elő-adások kontextusában elhelyezze, illetve megmutassa, társulata és a hozzá kötődő rendezők hol tartanak, milyen kérdések érdeklik őket. A Szlovák Nemzeti Színház öt prózai darabot rakott a programba, amiből hármat a színház drámai tagozatának művészeti vezetője, Roman Polák jegyez rendezőként. (És bár egyeztetési okok is állnak a háttérben, mégsem szerencsés az arány: egy ilyen találkozó remek alkalom volna a színház sokszínűségének, nyitottságának a demonstrálására, a következő generáció bemutatására, és így tovább. Persze csak akkor, ha ezek megvannak.) A három előadást látva határozott rendezői világ képe bontakozik ki a néző előtt, ugyanakkor mindhárom bemutató számos problémát vet fel. Úgy tűnik, Polákot vonzza és izgatja a XIX. század világa, ahol mind a mikrohistória, mind a nagy történelem eseményeit megfelelő kiindulási pontnak tartja ahhoz, hogy hol végletekig lecsupaszított módon, hol operai eszköztárat bevetve vigyen színre nem feltétlenül színpad után kiáltó szövegeket.

A rendező által színpadra átdolgozott, a XX. század első felében élt František Švantner vaskos regénye nyomán készült A havasok menyasszonyában egy romantikus nagyopera minden túlzása és összes kelléke kéznél van. A rejtélyes, démoni nő és az érte lángoló, saját vesztébe rohanó férfi, meg persze az őket körülvevő segítők és akadályozók szenvedélyes, barbár küzdelmét látjuk, rettenetesen hosszan elbeszélve. A városban nevelkedett főhős a titokzatos nő miatt tér vissza a havasokba, ám nem elég, hogy új erdőkerülőként komoly beilleszkedési problémái lesznek a bizalmatlan falusiak körében, a kopár hegyormok között még a természetfelettivel is kénytelen – szó szerint – megbirkózni, egyre inkább kisikló életét ördögi praktikák nehezítik. A túlbonyolított, sokszor nehezen követhető történet megértését flashbackek és víziók is akadályozzák, a múlt szereplői olykor látják a jelen történéseit, néha bele is szólnak. A látvány működteti a dolgot egy darabig: vízben álló óriási, ferde fekete plató tölti be a teret, amit a gyakran megeredő eső artisztikusan áraszt el, körülötte mindenki vízben tapicskol, ha kell, ha nem. Később lesz még vér, tűz, tánc, kísértet – nagy érzelmek és széles gesztusok. Az egész előadás világát meghatározza az állandó hőzöngés és verekedés – a nőket megerőszakolják, a férfiakat lelövik –, az erőszakos és hangos megszólalások miatt alig jut hely intim pillanatoknak.

Mintha pontosan innen folytatódna a stúdiószínpadon Ivan Stodola 1928-as drámájának, A pásztor menyasszonyának nem kevésbé zavarba ejtő előadása. Szlovák barátaim szerint ez a legjobb szlovák dráma, amit Roman Polák rendező egy antik tragédia minimalizmusával képzelt a szűk színpadra. Fekete, üres falak előtt zajlik a tragédia, melynek szereplői szintén talpig feketében vannak, a csalfa nő vállára kerülő piros kendő meg nyilván szimbólum, ahogy az érzelmi csúcspontokon a falakra krétával rajzolt nonfiguratív művek. A szájbarágós és/vagy érthetetlen jelképek amúgy is uralják ezt az előadást. A rusztikus környezet jelzésszerű (a fekete dobogón ülve vajat köpülő asszony a plazmatévén vetített gyerekeivel beszélget a nyitányban), a lényeg a már megint, még mindig elrontott személyközi kapcsolatok. Mérsékelt idillben élő házaspárt látunk: rosszkedvű, agresszív férje oldaláról a nő érezhetően máshová, máshoz kívánkozik. Kiderül, hogy az előző férj Amerikába távozott, ahol – úgy tűnik – elhalálozott. Sose jönnek rá, ki sétál be cowboykalapban a színpadra (vö. még Oidipusz király, illetve a Parasztopera): bizony, a halottnak hitt férj, innentől pedig felpörögnek az események, a két férfi megmérkőzik a többnyire csak kettejük között passzívan szomorkodó nő kegyeiért. A – szándéka ellenére – az előadás legkomikusabb jelenetében a két dúvad fejszékkel esik egymásnak, de akkor már késő: Eva (!) inkább önként lép ki ebből a gyötrelmes életből.

Kortárs drámaíró is elő tud állítani múlt századinál is régebbinek tűnő szöveget: a megjegyezhetetlenül hosszú című Štur próféta és az árnyéka, avagy Ludovíta próféta és tanítványai jelenése, áldozata és felemelkedése című produkció az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején játszódik, maga Kossuth is színre lép. Igencsak beszédes az előadás egyszerű látványvilága: kifogástalan eleganciájú, szmokingos férfiak egy hófehér fal előtt iszogatva arról beszélgetnek, hogy ki kellene végre robbantani a fennálló világrendet elsöprő forradalmat. Sokáig az eszmék vérszegény vitája ez: Štur önálló Szlovákiát propagáló ötletéért Kossuth nem rajong, közben még szóba kerül Herder és a magyar közgondolkodást jó kétszáz éve tematizáló nemzethalál-vízió, de kétdimenziós szereplőink eszmét cserélnek a demokrácia kontra pánszlávizmus témakörben, később meg Goethéről, Byronról értekeznek. A jóképű, magabiztos fellépésű, mindenkit az ujja köré csavaró Kossuth és a nála másfél fejjel alacsonyabb, mizogün, aszketikus Štur küzdelme több szinten zajlik. A sorsfordító napok elbeszélésébe fokozatosan szövődnek magánéleti szálak: az erős férfiak mögött álló nők sorsai, s ez üdvös, mert olykor az ő nézőpontjuk bemutatása tudatosítja a nézőben, hogy az elvakult, konok államférfiak általában nem látnak tovább az orruknál. A produkcióval az a legnagyobb gond, hogy tökéletesen színpadidegen marad a jól érzékelhetően nagy erőkkel összeszedett anyag: a történelemórákról ismerős alakok a tényeket, adatokat, eszméket ugyan példásan felsorolják, de a dráma elmarad.

Prorok Štúr a jeho tiene

Štur próféta és az árnyéka. Andrej Balco felvétele..

Hogy a nagy történelem és a kis történetek képesek összekapaszkodni, arra bizonyságul szolgál a varsói Teatr Dramatyczny Ifjú Sztálin című előadása. A szerző (egyben a színház nagy hatalmú vezetője) a kortárs lengyel dráma legismertebb alakja, Tadeusz Słobodzianek, akinek ellenséges viszonyulása a kortárs rendezői színház szerinte exhibicionista és pornográf megoldásokat preferáló képviselőihez (Warlikowski, Klata stb.) már-már legendás. Lengyel földön (szinte) kizárólag a szlovák Ondrej Spišák rendezhette és rendezheti Słobodzianek műveit, és a széria általam látott darabjaiból egyértelműen kiemelkedik az Ifjú Sztálin. Az ügyesen összeszerelt dráma pontosan arról szól, amit a címe állít: a generalisszimusz fiatalkori éveiről. Nem nagyon érdekes, hogy van-e történelmi hitelük az egyes jeleneteknek, hiszen színházként remekül működik például a nyitány, amikor egy harsány és vad grúz esküvő közepén Koba, a későbbi népirtó gátlástalan és könyörtelen leleplező beszédet tart saját anyjáról az asztaltársaságnak. Az epizódokból egy önfejű, makacs fiatalember képe bontakozik ki: vannak elvei, és azokat tűzön-vízen át követi, de ami fontosabb, másokkal is mindenáron betartatja őket. A történet sok kitérővel, folklorisztikus betétekkel, vicces epizódokkal indázik, s közben például a bombagyártó anarchisták műhelytitkaiba is bepillantást nyújt. Intellektueleknek valóságos élményfürdő a második felvonás eleje, amikor a század eleji bécsi kávéházban a szerző egymás mellé ülteti Wittgensteint és Hitlert, Freudot és Jungot, Egon Erwin Kischt és Schnitzlert. A kezdetben jó tempójú előadás azonban egyre inkább lelassul, író és rendező egyaránt belefeledkezik a korszak hol aprólékos, hol jelzésszerű bemutatásába, s közben elfeledkeznek a darab címszereplőjéről. A kellemes pikareszktől okosabbak nem leszünk, de legalább jól szórakoztunk.

A Théâtre de Liège-ből érkezett Miért jön Éva ma este Ádámhoz? című produkció sem akar ennél sokkal többet, azt viszont vitán felül magas színvonalon prezentálja. Tipikus fesztivál-előadás ez: rövid, szellemes, elegáns, okos; kevés szó hangzik el benne, és az is sokféleképpen érthető, szóval megdolgoztatja az agyat, de véletlenül sem annyira, hogy kellemetlen legyen. A díszlet egy minden irányból zárt konténer, aminek a felénk eső fala átvilágítható tükörfelület. Túlzsúfolt helyiséget látunk: évtizedek óta gyűlő kacatokkal teli antikvitás és lomtár, egyszerre otthonos és nyomasztó lakószoba, a falakon random rendben kiragasztott fotók, újságcikkek, plakátok, a repedéseken pedig zöldnövények formájában betör a természet. Magányos férfi arról beszél, hogy szereti a hideg kávét. Meg arról, hogy szereti a meleget. Visszatérő álmát meséli, aztán olyan érzése támad, hogy megfigyelik, riadtan ki is néz ránk. Előre felvett banális gondolatait kihangosítva halljuk. Megjelenik a nő is, aki kultfilmekről beszél, A hetedik pecsétről, a Volt egyszer egy Vadnyugatról. Valóságos kapcsolat csupán egy meglepő táncjelenet erejéig létesül közöttük. Az Andrej Tarkovszkij, David Lynch, Richard Linklater filmjeiből vett idézetekkel szinkronizált statikus képsorozat erős atmoszférájú előadás, ami a kényszeres történetmesélés elleni hatásos állásfoglalás is egyben. Valami, amit nem kell túlgondolni, mégis érdemes komolyan venni.

Facebook Comments