...a színház keveseket mozgósít, illetve a társadalom egy igencsak szűk szegmensének szól. Ez, bármennyire is próbáljuk szépíteni a dolgot, többnyire igaz.

AP: Szia, Gáló. Először is köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásomat ebbe a szövegbe. Úgy volt, hogy egyedül írok valamit a TESZT-ről, ahol idén munkatárs is voltam, hogy majd írok egy esszét arról, hogy mi ez a fesztivál, kinek szól, miért létezik, mi a nehéz, mi a jó benne. De egyedül nem megy, úgyhogy beráncigáltalak téged is, a fesztivál úgynevezett művészeti vezetőjét, hogy majd együtt valamit megfogalmazunk, de nem annyira a mindannyiunk számára ismerős nagyon-nehéz-volt-de-megcsináltuk típusú gondterhelt interjúk stílusában, se nem abban a hangnemben, ahogy a Jászai Mari tértől a Blaha Lujza térig ordibálva és egymás szavába vágva vitatkoztunk a fesztivállal kapcsolatos bajainkról, hanem valahol félúton, személyesen és mégis közérthetően, és kicsit úgy, mint akik Szent Péter előtt vallanak színt – ha jövőre is lesz TESZT, akkor azért, ha meg itt a vég, akkor azért.

GZ: Örömmel vagyok jelen és köszönöm a meghívást, bár azt gondolom, hogy nehéz lesz személyesnek is lenni, meg közérthetőnek is, de fontos, hogy próbáljunk kilépni a megszokott keretek közül, hiszen ez kapcsolódik a leginkább a TESZT szellemiségéhez. A fesztivál nyolc napja alatt pontosan azt láthattuk, hogy mennyire sokszínűen, gazdagon lehet beszélni valamiről, és hogy mennyire fontos felvállalni a személyességet, még akkor is, ha nehéz és nem mindig sikerül.

7

Az Állam

AP: Azt írod, hogy a TESZT szellemisége, és bólogatok, és velem együtt valószínűleg sokan ugyanígy bólogatnak, akik voltak már TESZT-en, számunkra valahogy egyértelmű, hogy mi ez a dolog, amit jobb híján szellemiségnek nevezünk, ami a fesztiválból süt, ami a fesztivál szerves része, hosszú évek munkája és nem holmi kitalált arculat, trend, koncepció. Hogyan magyaráznád el tehát a halott nyúlnak, hogy milyen (színházi) gondolatok, elvek, hitek mentén szerveződik ez a fesztivál, de főként ez az idei kiadás?

GZ: Nagy valószínűséggel nehezen találnék olyan kifejezéseket, amelyek nem közhelyesek, vagy nem csengenek üresen, így a halott nyúl esetében a legjobb megoldás az lenne, ha elvinnénk Temesvárra, ha ott lenne nyolc napig a fesztiválon velünk. A TESZT kapcsán általában egy közösségi élményről beszélünk, ünnepről, találkozásról, a dialógus lehetőségéről, különböző színházi kultúrák, esztétikák egymásmellettiségéről, a közös tapasztalás fontosságáról, így a halott nyúl jelenléte nagy valószínűséggel azt jelentené, hogy bár vele akarunk megértetni valamit, magunkról és egymásról többet tudnánk meg. De nincs biztos válasz soha, csak sejtések. Ráadásul egy élő, folyamatosan változó közegről beszélünk. Az idei kiadás is ezt bizonyította, főleg azért, mert sok előadásban a nézői részvétel is felerősödött, tehát közösen, együtt hoztuk létre a fesztivált.

AP: Örülök, hogy azonnal rátértél a nézői részvételre, és mondok is gyorsan pár példát arra, hogy hogyan vonult akarva-akaratlanul végig a válogatáson a részvételiség és személyes jelenlét témája. Azokkal az előadásokkal kezdem, amelyek expliciten vették igénybe a nézőt, mondjuk azáltal, hogy látszólag vagy valóságosan a közönségre bízták az előadás megképzését – elsőre a bolgár Alexander Manuiloff Az állam c. előadása ugrik be, illetve az olasz Marco Chenevier és Smeralda Capizzi Kvintett c. produkciója. Aztán van még a szlovén Simona Semenič olvasás-performansza, a második alkalom, illetve a brüsszeli Random Scream 7 Promises címet viselő akciója. Minthogy ezek az előadások hatalmas teret engedtek a nézőknek, talán nem túlzás azt mondani, hogy nagyon sokat, olykor úgy éreztük, túl sokat tudtunk meg egymásról, azokról, akik ezekben az eseményekben együtt részt vállaltunk. Te minden előadást végignéztél, Az államot például háromszor is, hiszen ennyiszer ment le a fesztiválon, magyarul, románul, majd angolul. Mit tanultál meg a TESZT közönségéről, közönségétől ezekből az előadásokból? Egyáltalán, mit jelent az, hogy fesztiválközönség? Meg lehet őket határozni?

16

7 Promises

GZ: Leginkább abból a szempontból érdekes ez, hogy mi az, amit a közösen eltöltött időben megtapasztalunk, hogy milyen súlya, jelentősége van a jelenlétünknek. Az említett előadások ebből a szempontból, bár rokoníthatók, mégis teljes mértékben különböznek. A Kvintett esetében a nézők segítenek az alkotónak létrehozni egy előadást, testileg-lelkileg jelen vannak, ugyanakkor nincs túl nagy szabadságuk. A 7 Promises alkotói vodkát kínálnak cserébe egy-egy ígéretért, döntéshelyzetbe kerül minden néző, lehetőség van a cselekvésre, ami nemcsak a jelen pillanatra érvényes, hanem a jövőre is, hiszen ha kis mértékben is, de megváltozhat az élete annak, aki ígéretet tesz. Simona Semenič performansza esetében pedig az a fontos, hogy megoszt valamit a nézőkkel, ami végtelenül személyes, hiszen a betegségéről beszél, közben pedig saját magát gyógyítja azzal, hogy újra és újra meghallgatja a személyes történetét, amit a nézők olvasnak fel neki. Az állam esetében a nézőnek maximális szabadsága van, nincs jelen az alkotó, bármi megtörténhet, az előadás mindig olyan lesz, amilyenre a nézők formálják. A fesztivál három Állam-előadása teljesen különböző volt, de minden esetben felmutatott valamit abból, ami az adott közösségre jellemző. Az első előadás közönsége többnyire szakmai volt, ők sokkal aktívabban vettek részt, véleményeztek, volt kritikai megjegyzésük, a többi jelenlévő pedig inkább a háttérbe húzódott. Az angol nyelvű előadáson többnyire diákok voltak, egy fiatalabb generáció, akik számára nagyon fontos volt az együttműködés, a rend. Egy idősebb hölgy a román nyelvű előadásban néhány együttműködési kísérlet után elhagyta a termet, és visszakérte a jegyét, elszabadultak az indulatok, egy néző egyenesen provokált, mert nagyon zavarta a jelenlévők passzív magatartása. Ha valami valóban értékes, végül pozitív fogadtatásra talál, tehát érdemes rizikókat vállalni, viszont sokkal jobban oda kell figyelnünk arra, hogy miről hogyan kommunikálunk.

AP: Az, hogy valami megtörténik a nézővel – legyen az szakmabeli, a temesvári színház rutinos nézője vagy egyszeri vendég – a legnagyobb kihívása és egyben a legizgalmasabb lehetősége is a fesztiválnak. Kihívás azért, mert ezeket az egyéni történéseket nehéz feldolgozni és strukturálni, nehéz róluk beszélni. A nézőt aktívan használó előadások a szerencsésebb kategória, hiszen itt még a legradikálisabb egyéni reakciók is beleépülhetnek az előadás szövetébe, vagyis már a produkció belső idejében elkezdődik valamilyen beszélgetés arról, hogy mi történik itt velünk. Ennél nehezebb, amikor a néző csupán a nézése által válik társalkotóvá. Gondolok itt az off programban játszott Mi a magyar? c. előadásra, amelyet a budapesti k2 Színház és a nagykárolyi SPOT Társulat hozott létre. Teljes sötétségben hallgatunk többé-kevésbé improvizált meséket, amelyekben egyszerűen és humorosan jelenik meg az, hogy minden, ami magyar, az egyszersmind egymást kioltó, egymásnak ellentmondó és felkavaró. A portugál Tojáshéjak, amelyet a magyar néző a múlt évi Thealterről vagy a budapesti OPEN Fesztiválról már ismerhet. Személyes, intim térből indít, onnan, ahol két letakart szemű táncos kitapogatja egymás testét, és zenére, mozdulatra bírja, majd a végén meglepetésszerűen kinyílik, és konkrétan beenged a térbe egy tucatnyi idegen embert, akikkel majd együtt zárja le ezt a közös táncot. És végül, de nem utolsósorban, Ivo Dimcsev performansza, a fesztivált záró gyógyító előadás, az I Cure, amely egyszerre radikális és végletes, miközben ténylegesen gondozza, már-már sírósra simogatja a nézőt. Az előadás belső struktúrája egy látszólag mélyen zárt, zenei szövet, amelyben minden mozdulat, minden mondat, minden térelem, illetve a test maga is egyenlő értékű, egyik a másikat bonyolultan szervező elem, de bármilyen csukott is ez a szerkezet, valahogy mégis befogadó, hívogató, hiszen amit, akit megmutat, az szelíd és sérülékeny. Sokféleképpen volt helye a nézőnek ezen a fesztiválon, és úgy érzem, hogy ahogy elkezdünk aktívan a nézőre figyelni, egyre többféleképpen derül fény arra, hogy hagyományosan milyen sokféle módon szoktuk őt magára hagyni a színházban.

1

Jonas Lopes, Lander Patrick és a Tojáshéjak-workshop résztvevői

GZ: Az elégedetlenségeddel nagy valószínűséggel nem vagy egyedül. Persze miközben mi ketten arról beszélünk, hogy mennyire fontos a néző jelenléte, van ,akit ez teljes mértékben hidegen hagy, van, aki egyszerűen csak hátra szeretne dőlni és a lehető legnagyobb távolságból nézni egy történetet. Jelenleg ott tartunk, hogy hangsúlyozzuk az együttlét fontosságát, megteremtjük a lehetőségét és igyekszünk azt tartalommal megtölteni, de nem marad elég figyelem azzal foglalkozni, hogy milyen az együttlét minősége. És míg te elégedetlen vagy azzal, hogy kap-e elég figyelmet, teret, helyet a néző, egy szervező meg lehet, inkább amiatt elégedetlen, hogy a színház, a fesztivál elég teret, figyelmet kap-e.

AP: Hogyan van ez összefüggésben a TESZT-tel? Arra gondolsz, hogy a temesvári színház nem kap elég figyelmet? Vagy a TESZT? De a kettő két külön dolog, nem?

GZ: Nem, nem lehet különválasztani a kettőt, a TESZT a temesvári színház projektje. Viszonyítási kérdés, hogy mi mekkora figyelmet kap. Idén vártuk az alpolgármestert a megnyitóra, aki nem jött el, és nem is jelzett, hogy nem tud jönni. A polgármester sétál a színház előtt a fesztivál alatt, de nincs ideje előadásokat nézni. Az erdélyi színházi szakma, pár kritikust leszámítva, nagyon ritkán van jelen a TESZT-en. Vannak oktatói programjaink, amelyekre végtelenül nehéz diákokat toborozni. Nincsen hozzáférésünk színházi terekhez, így nem ideálisak a játszási körülmények. Hangsúlyozom, ezek nem valós elégedetlenségek, csak példák arra, hogy nagyon sok szempont jelenik meg egy fesztivál szervezése, működése kapcsán. Jelenleg ott tartunk, hogy valahova csak úgy tudunk plusz figyelmet összpontosítani, ha valahonnan máshonnan elvonjuk, persze ez a kis figyelem is jobb, mint a semmi.

6

Ivo Dimcsev és egy néző

AP: Arról beszélsz, hogy hiányzik valamelyest mind az infrastruktúra, mind pedig a megfelelő humán erőforrás arra, hogy a TESZT a legteljesebben létrejöhessen. Egyfelől Románia vagy akár az erdélyi színház még mindig jobb helyzetben van mondjuk a magyarországinál. Megvan a találkozás lehetősége, létezik egy szakmai diskurzus, ami térben és időben bejárja ezt a térséget, és amelyben mondjuk én kolozsvári színháztudomány szakos diákként felnőttem, és amelybe vissza-visszatérek a beszélgetés folytatására. Másfelől kérdés, hogy ezek a fórumok mennyiben szolgálják ki a helyi közösségeket, milyen mértékben tudnak szerves részévé válni a város szövetének. Mindezek fényében miben látod a TESZT legfontosabb feladatát ami a jelent és közeljövőt illeti?

GZ: Temesváron legalább öt különböző profilú színházi fesztivál van, így kedvére válogathat mindenki. A TESZT nehezen tud megszabadulni attól a címkétől, hogy a magyar színház fesztiválja, holott sokkal inkább a városé, számos előadás szöveg nélküli vagy angol nyelvű, minden előadást három nyelvre fordítunk, így elvileg nem csak egy szűk réteghez kellene szólnia. És ez tulajdonképpen a gyakorlatban is így van. Sok külföldi kritikus jön, vannak szerb diákok, helyi magyar, román, német nézők, Temesvárra jellemző módon nagyon vegyes a közönség. A terek méretéből adódóan és a költségvetésünk miatt nem tudunk és valójában nem is akarunk tömegekhez szólni, így inkább a kisebb, izgalmasabb, hiánypótló előadások kapnak helyet a programban. A TESZT képes beágyazódni a szerb, román, magyar színházi kultúrába is, ami a régiót illeti, ugyanakkor a helyi közösség életében is fontos szerepe van. A nyolc év alatt sikerült felmutatnunk a regionális értékeket, láthattuk jelentős romániai, magyarországi, szerbiai, horvát vagy szlovén alkotók munkáját, és egyre inkább bővítettük a kört. A jövőt illetően most már egyre fontosabbnak gondolom az együttműködéseket, azt, hogy ne csak felmutassuk és láthatóvá tegyük az értékeket, hanem lehetővé tegyük azt, hogy új értékek jöjjenek létre, olyan színházi nyelven, olyan témák kapcsán, amelyek hiányoznak a térségünkből. A fesztivál emberi léptékkel mérhető, ami azért rossz, mert nincs túl nagy hatóköre, ugyanakkor pontosan emiatt van szabadságunk, hiszen senkinek nem érdeke, hogy kisajátítsa valamilyen ideológia mentén, vagy valamilyen személyes érdek alapján beleszóljon a működésünkbe.

28

Gálovits Zoltán és Upor László, a beszélgetések moderátora

AP: Olyan, mintha azt mondanád, hogy a TESZT az ún. érdektelensége okán független. Ez azért sokat elmond a (romániai) színház helyzetéről, nem? A művészet szabadsága eszerint azt jelenti, hogy amit a művészet tehet, az az igazán fontos dolgok tekintetében tulajdonképpen elhanyagolható. Lehet ezt lehangoló perspektívaként megélni, de akár valamiféle kritikaként is olvasni: hogy a színház keveseket mozgósít, illetve hogy a társadalom egy igencsak szűk szegmensének szól. Ez, bármennyire is próbáljuk szépíteni a dolgot, többnyire igaz. Amikor elkezdtünk beszélgetni, két álláspontot képviseltünk, és ezzel szerintem a fesztivál feszültséggel teljes, de potenciálisan produktív ellentmondását fogalmazzuk meg, vagyis azt, hogy a TESZT-nek egyszerre kell két irányba hatnia, hogy igazán „eredményes” lehessen: a szakma és a városlakók irányába. Úgy képzelem el, hogy egyik sem fontosabb a másiknál, hanem hogy a kettőnek együtt kell növekednie az optimális működéshez.

GZ: Az, hogy van egy színházi találkozó, ami értékeket tud láthatóvá tenni, mindenki számára fontos lehet, legyen az a néző, színházi alkotó, kritikus, bárki. Ahhoz, hogy a TESZT érdekes perspektíva legyen, nem elég, hogy mi a fesztivál szervezői gondoljunk valamit róla, ezt közösen kellene megfogalmaznunk, ami minden oldalról nyitottságot, figyelmet, részvételt követel. Nyilván mindenkinek nagyon nehéz megfogalmazni azt, hogy miért érdemes odafigyelni egy ilyen eseményre, ha minimális a kommunikáció, hiszen mindenki elsősorban a saját problémáival van elfoglalva, és van éppen elég baja a saját háza tájékán. De vannak olyan alkotók, kritikusok, visszajáró diákok, nézők, akik a kezdetektől jelen vannak és ez számunka nagyon sokat jelent, mert a visszajelzéseik alapján sokkal összetettebb képet alkothatunk arról, hogy mi volt jó, vagy rossz, melyek a hiányosságaink és és milyen értékei vannak a fesztiválnak, merre kellene közösen haladnunk tovább.

 

Facebook Comments