Ez az írás épp a megnémulás ellen próbál szót emelni. Ugyanis ott billegünk hangunk elvesztésének a határán.

A sorozatom (első és második rész) nem jelen résszel folytatódott volna, vagyis az előre megírt következő rész majd csak negyedikként jön. Mert muszáj tennem egy kitérőt. Ugyanis a második részt a szerkesztő, Boros Kinga posztolta a Facebook-oldalán, és a bejegyzés alatt izgalmas (szakmai?) vita kezdődött. Izgalmas, annak ellenére – vagy épp azért –, mert többen kritizálják benne a szövegem. Ez a rész tehát az ott feltett kérdésekre adott valamiféle válasz is. (Kell-e tudomást vennie egy szakmai lapnak arról, ami a facebookon, szakmai témában, zajlik?… Az álláspontom: ja.)

Kérlek, folytassátok, folytassuk itt vagy a Facebookon a vitát: ugyanis ha egymást bármilyen (szakmai?) indokkal hallgatásra késztetjük, az talán egyeseknek jó, de sokaknak, hosszú távon rossz. Ez az írás épp a megnémulás ellen próbál szót emelni. Ugyanis ott billegünk hangunk elvesztésének a határán. (És most nem Magyarországról beszélek… Nekünk, erdélyieknek is meg kellene találnunk a – nem föltétlenül a politikában keresendő – orbánviktorainkat, és szembenéznünk velük. Talán ezért is lehet fontos, hogy jelen írás más vidéken keresgél: Magyarországon nagyon nehéz lehet kilátni e „nagy ember” háta mögül – a kilátás egyéb irányait teljesen elzárja. Vagyis azt a tényt, hogy még mi minden zárhatja el a kilátást.)

Zsigmond Andrea fotói

A ketrecek rácsai, például. A sokféle rács. Miben áll ez az „erdélyiszínház”-ketrec, és hány sűrűbb-tágabb szövésű rácsa van? Ezt az igazán szép feladat feltárni. (Magam csak azt mondhatom el, ami az én szemszögemből látszik. De ez korántsem a teljes rácsozat képe – csatlakozzatok…!)

Egy színházi folyóirat is működhet ketrecszerűen, vagyis a tradíció, ill. a szerkesztők sablonjai szerint, hierarchikusan. A Színház c. lap az utóbbi időben nem ilyen: lám, ezt a fura formájú szöveget is beengedte a közegébe. Kíváncsi lett a lap, csintalan – ha a színháztól elvárjuk, hogy élő legyen, a színházról való gondolkodásunknak is elevennek kell lennie.

Jelen szöveg a szándéka szerint maga is ketrecét hajlítgató, bár – tudom – ormótlan „lény”. Dőlt betűs zárójelei vasrudak, amiket megpróbált elhajlítani: néha persze a rúd hajlítja meg a szerzőt vagy az olvasót. De kényelmesen bent kuksolni egy másoktól rád maradt, bár ismerős ketrecben: semmi érdemlegessel nem kecsegtet.

Mi az az „érdemleges”, amire vágyom? Segítségképp próbáljuk megsaccolni az egy fesztiválon zajló beszélgetések őszinteségi faktorát. A különböző esetek: a) szakmai beszélgetés, jelen vannak az előadás mindennemű alkotói, moderátor a szervező színház vezetője; b) szakmai beszélgetés, a társulatból csak egy-két alkotó van jelen, független moderátort kértek fel; c) szakmai beszélgetés, senki sincs jelen a társulatból; d) beszélgetés szűk körben a vacsoránál.

Mindenkinek van már tapasztalata arról, hogy nem ugyanaz hangzik el egy előadásról a különböző helyzetekben. Nyilvános térben megpróbáljuk az alkotók érzékenységét is figyelembe venni, többé-kevésbé, és ez érthető: hisz nem csak szakmai, de emberi vonatkozásai is vannak mindannak, amit mondunk. (Igaz, a kritikusról néha azt feltételezik, nem ember: ezért – is – örülök például Stuber Andrea félig szakmai, félig magánéleti naplójának. Vagy hogy a Facebook-oldaluk segítségével a színházi szakírók is többdimenziósnak látszhatnak. Már aki.) Persze a kritikus minden óvatossága mellett is több sérülést okoz társainak, mint az átlagember (erről írtam már egy cikket a Revizorra, ami sajnos csak felmutatja a problémát, megoldást nem sikerül kínálnia).

A kritikusok tehát egy skálán keresik a helyüket, ill. a hangjukat, és a végletek nem jó opciók, ahogy egy fényképen sem látható semmi, ha a képszerkesztőben jobbra-balra húzva a tekerentyűt teljesen kifehérítjük a képet vagy besötétítjük.

Olvasóként unni szoktam, ha valaki túlságosan kifehéríti a látványt, vagyis udvariaskodó. A rejtőzködés türelmetlenné tesz. Magam a másik véglethez állok közel: inkább sötétítem a képet, vagy kontrasztossá teszem. Az alkotók, szervezők, sőt, a teoretikusok nagy része ennek nem örül, azt hiszem. (Az ostor ennek megfelelően néha visszacsattan rám: lassan évente kirobban egy kisebb- vagy nagyobbfajta botrány, „amerre én járok”, és magam sem mindig kerülök ki ezekből sérülés nélkül.) De a felszín, a nyilvánosságnak szánt mézes-máz már nagyon nem érdekel (vagyunk még néhányan így Kolozsváron). Abban a mozgásban vagyok érdekelt, hogy amit őszintén gondolunk, és csak a barátainkkal beszélünk meg, mondjuk ki a szakmai térben is. Az az igazság több, mint a hivatalos. Még ha büfé-szintűnek hívjuk is. Mert, igen, ez az igazság gyakran a büfében szokott elhangzani. Csak ott? Jellemzően olyan közegekben történik ez így, ahol a nyílt beszédnek nincsenek (már, még) egyéb terei.

Mindezek miatt a kolozsvári színházzal voltak már összetűzéseim (és nem csak nekem): ezek a gubancok szinte szükségszerűek, ha arra gondolunk, hogy egy színházi intézménynek PR-szempontból az az érdeke, hogy minél csillogóbbnak látsszon.

Amúgy természetes, hogy ha az ember ír vagy szerkeszt, a megjelenő szövegeknek következményei lehetnek – illetve úgy jó, ha következményei vannak. (A beszédaktus-elmélet szerint a beszéd cselekvés is, és ekként egyéb cselekvéseket gerjeszt – a különböző szövegek ezt különböző mértékben teszik. Nem tudom, az én írásaimnak volt-e valaha valamilyen hatásuk. Lehet pozitív hatásuk, lehet negatív – az a legkevesebb, hogy egy hónapja elmaradtak a kolozsvári színház részéről a meghívóim. Lear király mintegy megbüntette a nyersen őszinte lányt.)

Egy kollégám megjegyzése sokszor eszembe jut. Azt mondta: bizonyos dolgok nem tartoznak a nyilvánosságra. Nem? Mi az, ami egy színház működéséből már nem nyilvános adat – és a határt ki/mi jelöli ki? A színház PR-osztálya? A jóérzés? No, de mi lesz az „igazság” keresésével?

(Hogy miféle igazságé?… Mások „büfében” hallott vélekedéseit pl. minek „teszem ki az ablakba”? Nos, az is a valóság része, hogy kinek milyen a közérzete, mikről beszél az asztalnál. Név nélkül, általánosan szoktam idézni ezeket a benyomásokat, igen. Illetve csakis olyasmit, ami ott lebeg többszörösen lerakódva a levegőben, de mások nem mondják ki őket nyilvánosan – pl. egzisztenciális függés okán.)

Mivel a Ketrecharc-sorozat I. részében említett három Interferenciák-előadás kapcsán egyes kommentelők – jogosan – nehezményezték, hogy sommás ítéleteimet nem támasztom alá, visszatérnék röviden az előadásokra. (Előadáselemzésre továbbra sem vállalkozom: a fesztivál bemutatása tudomásom szerint a márciusi Színházban várható, egy erre felkért szerző tollából. Nem csak ezért hárítok. Őszintén: az előadások végigpásztázása már nem érdekel. Jobban szeretek a játéktér helyett a kulisszák mögé vagy a nézőtérre fókuszálni – most ehhez van kedvem. Számít, mihez van kedve a szakírónak? Számítson? Számítson, mit szeretne egy rendező? Mit szeretne egy színész? Akkor számítson ez is.)

A határok megtapasztalása marad számomra a Casanova… fő attrakciója. Ugyanis azon gondolkodtam az előadás alatt lüktető aggyal, hogy fel kellene állnom, és kimennem: ez lenne az egyetlen adekvát viszonyulás. Az első sor közepén ültem, egy piros szőnyegen kellett volna látványosan átvonulnom, hogy a szemközti kijárathoz jussak. Nem tettem meg. A végén még tapsoltam is. Már mindegy volt. Hiszen bebizonyosodott: nem vagyok bátor, nem vagyok őszinte.

Miért maradtam bent, miért tapsoltam? Mert nem akartam megalázni – kit? Elsősorban a fesztivál semmiért nem felelős beosztott szervezőit, ill. önkénteseit, a „futkosógárdát”, ahogy egy blogban neveztük őket. Másodsorban az alkotót: a színész-rendezőt. Mégiscsak ember. Harmadsorban – nem, a válogatókra gondolva elfutotta a vér az agyam. Ha csak rájuk gondolok: demonstratíve végigvonulok a szőnyegen.

Ez a demonstratív végigvonulás: ez zajlott a Ketrecharc I. részében. Igazuk van azoknak, akik szerint túl tahó voltam ott. Visszaolvastam, és azt láttam, hogy ez a két leülésből íródott szöveg jelez valamit. Érzelmi impulzusok nyomán született: először egy örömérzet, másodjára a csalódottság szabadította fel a gátlásaimat, és vett rá, hogy írjak a fesztiválról, holott nem az volt a feladatom. (Kell ilyen impulzus: különben „halálosan unok írni”. Érdekel az bárkit, hogyan viszonyulsz te az íráshoz? – kérdezhetnétek. Ha érdekelnie kell engem, ahogy egy rendező vagy egy színész vall az alkotás folyamatáról, akkor igen, legyen ez is érdekes. Fontos, hogy szeret-e írni egy szerző, mit, és hogyan. Ha csak rajtam állna, olyan szerkesztő volnék, aki mindig megkérdezi a potenciális szerzőt: miről írnál? milyen formában? Tedd azt!)

A szövegek gyakran performatívak, csak erre nem figyelünk eléggé – a magam írásai egyre inkább azok. Most is, ez a hosszú szünet, az első két rész után, árulkodik valamiről. (Arról, talán, hogy kaptam egy-két balegyenest, és el kellett telnie egy kis időnek, hogy fel tudjak állni?)

Az előző témához még egy megjegyzés. Színházi vitákban, a facebookon bukkant fel ez a kérdés, ez a válasz. Több alkotó/szervező nehezményezte, hogy nem írunk (beszéljek a magam nevében!), nem írok eleget (kritikát, tanulmányt, blogot) erdélyi színházi előadásokról. Többről kéne, mindről kéne! Tessék?! Megütött, hogy az alkotók mennyire vágynak a visszajelzésre, de ennél jobban megütköztem a tájékozatlanságukon. (Az alkotó ugyanígy meg szokott ütközni a kritikus tájékozatlanságán.) Mit követelőztök? Milyen jogon kéritek számon – füstöltem magamban –, hogy mit teszek a szabadidőmben? A munkaidőmben ugyanis egy romániai állami intézmény „nem kritikus” alkalmazottja vagyok. Ez az önként vállalt ketrecem. Ami azon kívül van, az a szabadságom terepe (jó, ez illúzió; de jól hangzik). Szóval el a kezekkel. Írok majd, ha inspiráltok. (Bocsánat, elragadtattam magam – ilyen ez a performatív közeg. Inkább: írok, ha nem vagyok nagyon kimerült, írok, ha van lényegi mondanivalóm. Írok, ha az boldoggá tesz, és nem boldogtalanná.)

Mit követelőztök? – kérdezheti ugyanígy a fesztiválszervező, látva, hogy a kritikusok fanyalognak. Nektek semmi nem elég? Igaza van: nekünk szinte semmi nem. Nekem például azért nem volt elég a Lear király – hogy a másik előadásra is szánjak néhány szót, amelyre az első részben szintén kifejtés nélkül, szimplán csak haragudtam –, mert (és itt újabb meghatározottságomat árulom el): olvastam a She She Pop társulat Lear király-adaptációjáról a Játéktérben (az ötödik bekezdéstől kezdődik, aki még nem olvasta, és jót akar magának, tegye meg). Szinte magam előtt látom az előadást, de nézném élőben is, ilyeneket nagyon. Ennek látnám értelmét, hogy olyan előadásokat hívjunk nyugatról, amilyenek nálunk még nincsenek, és ne olyan váradi Leart tálaljunk fel a nézőknek, ahol egy adott ponton azon gondolkodtam: ugye, nem az van, hogy a szőke színészek játsszák a jó szereplőket, a barnák meg a rosszakat? (Az előadásnak amúgy köszönhetek egy összenézést Tompa Gáborral, aki srégen szemben ült velem: úgy láttam, ugyanazt gondoljuk erről a Learről. Van néha ilyen egyetértő pillanat.)

A harmadik előadás, amit az első részben említek, mint pozitív példát, az egy félig német, félig román meg angol nyelvű Bölcs Náthán. Ez azért érdekes eset, mert sokaknak viszont nem tetszett. Nekem vajon miért? (Hadd leplezzem le magam! Hisz erről szólna ez a sorozat: „leleplezésekről”.) Egyrészt: gyengéim a formai újítások, és ebben sok formai bravúr volt, elég csak a szobalány különleges mozgására gondolni. Másrészt: nem láttam még Armin Petras-rendezést, és mint a második részben a kelet-nyugat lejtő kapcsán kifejtettem, sajnos munkál bennem (sokakban) a német színház iránti előzetes elfogultság. Vagyis hogy amit látok, és új – nincs meg még a címkém rá –, az inkább jó lehet, mint rossz. Főleg, hogy román színészeket is bevettek maguk közé (minket!) ezek a nyugatiak (Ofelia Popii ebben is zseniális), eszem a szívüket. (Honnan vesszük amúgy, hogy melyik típusú színház jó, melyik típusú rossz? Mindig hatások alakítják az ízlésünket… A régiónkban például Bocsárdi gondolatai is meghatározóak lehetnek: többek között ő van oda újabban a német színházért, és a második rész végén említett szlávos hagyományokért is.)

A kommentelők közül többen azt nehezményezték: ez a sorozat a kolozsvári színházat illetően nem „tényekre” támaszkodik. Ez teljesen így van! Fontosnak tartom az olyan típusú elemző szövegeket (magam is írtam már hasonlót), de ezúttal más a fókuszom. Ez az esszé azt szeretné feltárni, milyen az, amikor egy vidéki városban (nevezzük így) él egy színházi szakíró (nevezzük így), és a hosszú évek alatt rétegek rakódtak le benne a színházról (is). Tapasztalati, gondolati, valamint érzelmi rétegek. Miközben előadásokat nézett „a” városban (fontos, hogy máshol is); beszélgetett nézőkkel, alkotókkal; olvasott, főleg tanulmányokat; ezt-azt dolgozott; élt (ahogy bírt). A tételekké vastagodott elvek, amik mindeközben lerakódtak benne, meghatározzák, ahogyan a következő előadást nézni fogja.

Ezek a rétegek nem tényszerűek: sokkal inkább a szubjektumhoz tartoznak már, mintsem „objektív szűrők” lehetnének: ennélfogva a szakíró észrevételei nem is „igazak”, a kizárólagosság értelmében. Ugyanannyira igazak, mint mások benyomásai ugyanarról az intézményről – amik szintén érzelmi töltetűek is lehetnek, annak függvényében, mennyi ideig volt közük az illetőknek az intézményhez, kívülről vagy belülről. (Több figyelmet kellene szentelnünk az érzelmeknek. Ja, hogy az nem „szakmai kérdés”? Vajon.)

Nem újdonság, amit itt írtam, hiszen már legalább a fenomenológia óta valahogy hasonlóan gondolkodunk a szemlélő és a „(mű)tárgy” viszonyáról. (Persze sokkal többet kéne ilyesmit olvasnom, hogy erről a viszonyról biztos állításokat tehessek; de meggyőződésem, hogy „a kritika gyakorlatának” fokozottabban tudomást kéne vennie a művészetelméletek fejleményeiről.) Most, emiatt is, ott tartok: szerintem mindenkinek blogszerű sorozatokban kéne elmondania, amit gondol, és csak azokról az aspektusokról kéne írnia, amik tényleg foglalkoztatják. (Mint Stuber Andrea a már említett naplójában.) A színházi folyóiratoknak bloggyűjteményeknek kellene lenniük.

A kolozsvári színházról többeknek van valamiféle benyomása. Bizonyos vélemények gyakran felszínre kerülnek: az igazgató vagy a rendezők, vezető színészek nyilatkoznak a lapokban. Más érintettek szemszögéből viszont szinte sose látjuk a színházat. Izgalmas olvasmány volt ezért az Évadismertető újság 2014 és 2016 között (sajnos megszűnt): egy bizonyos kép rajzolódott ki a színházról, ha az elejét olvastuk a lapnak, ahol az igazgató szerepelt, és egy másik, ha a hátulját, ahol a műszaki munkatársakkal, szervezőkkel készült interjúk jelentek meg. Nem föltétlenül ellentétesek voltak ezek: különböztek.

Tehát ha csak a vezetőség vagy a PR-osztály közléseit olvasnánk, egyféle olvasatunk lenne a színházról (meglehet: valamilyen szempontból releváns). Mellé tehetjük a kritikusok elemzéseit a kész előadásokról mint „műalkotásokról” (valamilyen szempontból azok is relevánsak). De ebből a két szemszögből vajon a kép teljessége látszik? Nem marad ki semmi? (Az egyik Kisvárdai Lapokban a színházakban tapasztalható megalázottság-helyzetekről közöltünk összeállítást. Ez a szempont például, általában, kimarad.)

Jelen sorozatban azért írok tehát azokról a gondolatokról (ha képregényben lennénk, buborékként jelennének meg ezek a zárójelek), amik e színház szemlélése közben eszembe jutnak, mintsem magáról a „tárgyról” (arról nem is igen lehet, ha hiszünk a fenomenológiának), mert az én szemszögem mint kolozsvári szakmai nézőé is releváns, ugyanannyira, mint bárki másé. A színház jelenségeit valahogyan érzékelem (érzékeljük: mert én nem csak én vagyok, a bennem lerakódó rétegek nem csak bennem rakódnak le így). A kérdés továbbra is: miért épp úgy látunk, ahogy?

(folyt. köv.)

Ketrecharc 4. rész

Facebook Comments