Elborította a világot a bűn, Isten hőbörög, mert megáradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábát mossák.

Az egyetlen lényeges kifogás, melyet az előadásnak nekiszegezhetünk: a terjedelme. A szöveg zeneisége és szereplőinek a címben jelzett állapota ugyan indokolhatja a sokszori ismétléseket, repetitív időhúzásokat, de kilencven percre saccolható matériánál nem érződik több a szünet nélküli két órára terjeszkedő, ugyanakkor szapora és emelt hangú szóömlésben.

A feszes tempó és felkiáltó dikció a részegségnek azt a stádiumát hivatott kifejezni, amikor az úgynevezett százszázalékos alkoholtelítettséget elérve a delíriumos delikvens szinte józanra itta magát. Egyszerre hányhatnékig seggrészeg és megvilágosultan színjózan. Viktor Rizsakov a Viripajev-darab gyakoribb interpretációját választotta: épp, hogy nincs vedelés, a szereplők – egy nemzetközi filmfesztiválon véletlenszerűen összeverődött, ünneplőbe öltözött, igen különböző foglalkozású, legalább két nemzedéket képviselő párok és személyek – rá sem néznek üvegre, pohárra, már egy korty sem csúszik le torkukon. Vélhetően valamennyien gyakorlott, hétpróbás ivók. Idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Nem annyira a szesz betegei, inkább egy felcsigázó esemény, kivételes és bőséges ivási alkalom már-már szakrális állapotba mámorult bepiáltjai. Tökéletesen tisztában vannak ittasságuk fokával, a határon túllendülve uralnák az uralhatatlant. Testük nem támolyog: állásokba, járásokba, egyensúlyozásokba, széles gesztusokba rögzül-nyaklik. Szavuk nem höbög: mindenki egyetlen nyelvbotlás nélkül vágja ki aduit, kérdéseit, vallomásait, prófétálását. A testi-lelki ellentétek kereszteződési pontján, kései órán, egymástól is kapacitálva tör rájuk a gyónó igazmondás őszinteségi rohama, az Istenről, bűnről, szeretetről, új élet kezdéséről való idiotisztikus-infantilis, önmagában eléggé lapos igehirdetés, s az extrém cselekvés.

Ennek a rengeteg szétpergő dumának, eszement nekiveselkedésnek azonban van veleje. Nem elsősorban a kopírozott, nemegyszer elszabadult szövegezésű mondatok, ad hoc tettek logikai és etikai síkján (kb. például, Kozma András érdes szavaktól vissza nem riadó fordításában: „Isten nem tűri a fosást” – a szófosást, a begyulladást, a rangon aluli cselekvést stb.), hanem az önmagukból kivetkőzött egyének és szituációk tragiko-ironikus, precízen kódolt színházi játékrendjében.

Rizsakov stilizációs fogásainak csupán egyike, hogy a részegség jelzéséül jobbára sietősen és kissé hangoskodva beszélteti kreatúráit (személy és szava egybeforrva is elválik, elidegenedik egymástól). A Maria Tregubovától és Alekszej Tregubovtól kapott díszletet és jelmezt, a Vlagyimir Guszevet dicsérő video-látványt ugyancsak sikeresen állítja a komplex (nem a szöveg által vezérelt) formanyelv szolgálatába. A játéktér platója ferde, járást bizonytalanító; az emberek és tárgyak megcsúszásától kell tartanunk. A vetített optikai elemek ingást, siklást szuggerálnak, a fekete és fehér szín, a négyzetes és körös fényalakzatok kontrasztos ütközése: az egész „tábla” s a változó, kísérteties berendezés mintha gúnyolódna a figurákkal, bár egyben „alátámasztja” őket.

A terep enyhén, fonákul cirkuszias: négyzetes porond. Akad bűvészmutatvány is: feldőlő asztal, le nem potyogó (odaragasztott) palackokkal. A fellépők estélyi kiöltözöttségük ellenére bohócosak: a parókákkal, lemeszelt hajjal-szakállal, kihúzott szemöldökkel – ki mivel, akár a virító nadrágtartóval – a clownsághoz közelítenek. A bohócok mindenkor a manézs legbillenékenyebb, agresszivitásukban-bánatukban kiszolgáltatott éleslátói. Alexander Manotskov állatiasan emberhang-utánzó zenei löketei szintén cirkusziasak, köhögtető fűrészpor száll belőlük.

Rizsakov asszociatív elgondolása, cirkuszozása ugyanúgy beválik, mint a többi. Amikor a színmű kiélesedik, lehántják, feltekerik a színpadi szőnyegeket, s a megváltozott, új kialakítású, üresebb közegbe, az eddigiekhez képest más színű, sötétebb felületre a rendező több forrásból folyamatosan vizet bocsát, amely azután kis tócsákból fokozatosan emelkedik ujjnyi, fél arasznyi magasságig. Alapvetően módosul a színészek mozgása, a térrel történő találkozása, átnedvesedő ruházatuk állaga. Víztől csepegnek arcok, hajzatok, kéz- és lábfejek. A korábbi „belső helyszín” (fényes mozipalota, étterem) illúzióját a külső tér (eső áztatta, késő esti utca) súlyosabb, árvább filmkockái váltják fel. Belép az interpretációba a színpadon mindig erős, sokszoros szimbolikájú, érdekes vízmotívum, hogy elmossa a szeszmotívumot (és mást is).

Fotók: Eöri Szabó Zsolt

Mivel az alakok részben össze sem akadnak egymással, s a jelenetezés is töredezett, szaggatott – Viripajev sok mindenre felhatalmazza a címet, a cím is a szerzőt –, szerencsés megoldás a fiatal részegek, az ígéretes részegutánpótlás csoport hangsúlyú felléptetése a diszpergáltabb középkorú kiégettekkel, szétivottakkal szemben. Az ifjú gárda mindegyik tagja arccal bír, ám még zöldek a sejthető későbbi sorsdrámákhoz. Egyik osztaguk kerékpáros karikázása üde derűforrás, a vegetáriánus éttermi jelenet fölöslegesen pepecselő beépítését, majd a hústalan zabahely belakását is győzik lendülettel, humorral; ki fapofával, ki idézőjeles mimikával. Majdnem mindegyikük e.h., ami „egyetemi hallgató” helyett a másik szereplői kör tapasztaltabb színészeivel való egyenrangú helytállás rövidítése is lehetne (Barta Ágnes e.h., Katona Kinga e.h., Ács Eszter e.h., Szabó Sebestyén László, ifj. Vidnyánszky Attila m.v., Bordás Roland e.h., Berettyán Sándor e.h., Mikecz Estilla e.h. az útjuk vesztett „felnőttek” felé kapcsolódásokat is mutató játékát nézve).

Amit az utóbbiak, veszendőbbek, a megállapodott egzisztenciák közölnek, bevallanak, attól sokkal okosabbak nem leszünk. Nagy igazságaik, titokleleplezéseik sablonosak, a teljes igazmondás sem feltétlen erényük. De ahogy a Giulietta Masinára hasonlítóan maszkírozott, tipegtetett Nagy Mari (Linda) komolykodva elvész a többiek között, ahogy Fehér Tibor (Laurenz) rózsás arcú tajt siker Csongort ragyogtat, Szűcs Nelli (Lora) bomlott frizurájú feleségből parancsok ostorát pattogtató anyacárnőt bűvöl elő, Kristán Attila (Gustav) és Tóth László (Karl) végeérhetetlen rosszabbsági licitálással igyekszik a másik fölé kerekedni vétkességben, az nem hétköznapi egyéni és közös brillír. Trill Zsolt (Mark) pedig, akinek a legeleje és a legvége jut, képes a részegség mint extázis felfakasztására. Mintha Istennek a pokolban is lennének angyalai, akiknek legkiválóbbját – legrészegültebbjét – delegálná a pusztulásra megérett felvilágba, ahol az – a kissé felszegett fejű, a beszédattak elragadtatottságából nem engedő Trill gyöngyöző hangján, „az utolsó szó jogán” jelleggel, a küldetés és talán a halálos betegség kiváltotta szenvedéllyel – megmondja a tutit. Amit deklamál, oly megtévesztően frázisos és lelkes, hogy kőbe lehetne vésni tizenegyedik parancsolatként, amennyiben Trill színészi bűvésztrükkje nem ébresztene rá: nem kőbe íródnak bűnbánat és megjavulás banalitásai, hanem elcsorgó vízre.

Elborította a világot a bűn, Isten hőbörög, mert megáradt a gonoszság, szennyes habjai szent lábát mossák. A színpadon előttünk lotyogó ötcentis özönvíz láttán, a figurák locsogása hallatán bontakozó, aligha indokolt fölényünk – nem részegek magabiztossága a részegek zavaros fejével, hirtelen támadt, nevetséges nagy Élet-Tippjeivel szemben – arra a reményre indíthat: ha egy özönvízi bárka megint útnak eredne, hogy majd – galamb, olajág, satöbbi – az Ararátra sodródva kössön ki, a talán csak papírcsónak-hajóban embert, emberpárt semmiképp se vigyen magával.

Jó slusszpoén lenne. Csak hát Rizsakov a maga kritikai módján szereti Viripajev hamistudat-ittas embereit, részeg agy- és szívtépésüket, a „holnaptól majd egészen másképp!” vágyát – pedig tudja, hisz elhangzik, hogy holnap is lesz nap, történetesen egy esküvő napja, és a holnapi fő program ugyanúgy az ivás, mint a mai.

Mi? Ivan Viripajev: Részegek

Hol? Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad

Kik? Trill Zsolt, Fehér Tibor, Kristán Attila, Nagy Mari, Tóth László, Szűcs Nelli, Barta Ágnes e.h., Katona Kinga e.h., Ács Eszter e.h., Szabó Sebestyén László, ifj. Vidnyánszky Attila m.v., Bordás Roland e.h., Berettyán Sándor e.h., Mikecz Estilla e.h. / Fordító, dramaturg: Kozma András / Díszlet- és jelmeztervezők: Maria Tregubova, Alekszej Tregubov / Video-látvány: Vlagyimir Guszev / Zene: Alexander Manotskov / Rendező: Viktor Rizsakov