Az (…) előadások rengeteg fantáziával nyúltak a kiindulópontként használt népmesékhez: az alkotók a saját ötleteikre-képükre gyúrták az alapanyagot, rávilágítva arra az alapigazságra is, hogy nem feltétlenül maga a mese, hanem a mesélés működteti a több évszázados történeteket és feldolgozásaikat.

Már régóta van az az érzésem, hogy magyar bábszínházakban különösebb csinnadratta, reflektorfény, intenzív szakmai figyelem és díjesők nélkül komoly teljesítmények jönnek létre (ami persze nem jelenti azt, hogy ne láttam volna bűn rossz, egy kaptafára készült előadásokat a műfajban). Az idei, nyolcadik BÁBU Fesztivál kínálatából hármat megnézve is hasonló következtetésre jutottam: a fővárostól távol eső bábszínházakban nagyszerű, játékos, a maga nemében kísérletező előadások születnek – és nagy szerencse, hogy a szervezőnek, a Budapest Bábszínháznak köszönhetően némi ízelítőt kaphatunk belőlük.

A BÁBU Fesztiválon újabban egy-egy téma köré csoportosulnak a produkciók: idén a népmesék voltak fókuszban. Az általam látott előadások rengeteg fantáziával nyúltak a kiindulópontként használt népmesékhez: az alkotók a saját ötleteikre-képükre gyúrták az alapanyagot, rávilágítva arra az alapigazságra is, hogy nem feltétlenül maga a mese, hanem a mesélés működteti a több évszázados történeteket és feldolgozásaikat.

Az égigérő fa. Szombathelyi Mesebolt Bábszínház

A szombathelyi Mesebolt Bábszínház Kormos István művével, Az égigérő fával érkezett a fesztiválra. Már a történetet is mintha jókedvű fintor szülte volna: az, hogy kondásfiú nyeri el a királylány kezét és a fele királyságot, nem olyan meglepő, azonban viszonylag ritkán lehet találkozni táltos malacokkal és leitatott sárkányokkal. A Rumi László rendezte előadásban a féktelen és majdnem mindig őszinte mesélőkedv pedig szinte szétrobbantja a kereteket, már-már a fizikai színház határainál járunk.

A bábszínészek (Kovács Bálint, Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel) egy pillanatig sem pihennek a színpadon: vagy szerepet játszanak/báboznak, vagy mesélnek, vagy zenével kísérik az előadást (és hárman együtt elképesztően sok hangszeren tudnak; a zenei szerkesztő Horváth Károly). A játék nem paraván mögött zajlik, és a játszóknak egyébként is fontos szerepe van: nem csak a bábok, hanem az ő alakításuk, a testük is kifejezőeszközzé válik. A népies elemeket is tartalmazó tánc például legalább olyan vehemenciával járul hozzá a színpadról áradó önfeledtséghez és felszabadultsághoz, mint a zene, ráadásul jellemez, árnyal is: a kiskondás például olyan lelkesen, de roppant csámpásan táncol, mint egy lakli kamasz. Egyébként az ő alakja a legemlékezetesebb és legkerekebb: bátor is meg esendő is, hősies is meg vicces is. Hetykén, nagy dérrel-durral, robajjal ugrik a ládára, amikor a mesélő „pisze orrú, kis kondásgyerekként” mutatja be. Az őt játszó színésznek (Kovács Bálint) ugyanolyan kalapja van, mint a kiskondás-bábnak, ami jópár szellemes gag apropójává válik. A királylány alakja eggyel sematikusabb (de hát mit lehet tenni, általában ez a királylányok sorsa).

A bábok szépek (tervező: Boráros Szilárd), az egyéb kellékekkel együtt szellemes és lenyűgöző megoldásokra adnak lehetőséget. Például amikor a sárkány elrabolja a királylányt, és hatalmas szárnyak suhognak a színpadon, az egyszerre szép és kellőképp félelmetes is. Kifejezőek a nem szívesen látott kérők elégedetlenkedő fejei, bravúros, ahogy a parazsat kapó, botra rögzített gebét csak átfordítják, és így lesz belőle táltos.

Szerencsés János, avagy az ördög három aranyhajszála. Debreceni Vojtina Bábszínház

A debreceni Vojtina Bábszínház előadása, Markó Róbert rendezése, a Szerencsés János, avagy az ördög három aranyhajszála a vásári játékokra játszik rá, Vitéz László ördögkupálós alakját egyértelműen felelevenítve. A paraván mintha egy búcsúról búcsúra járó, rozzant IFÁ-ra lenne ráeszkábálva, igaz, a visszapillantó tükrök azt a célt is szolgálják, hogy a zenével kísérő Arany Zoltán követhesse a háta mögött zajló játékot (a díszlet- és bábtervező ezúttal is Boráros Szilárd). Szerencsés János maga is reflektál a színházi helyzetre, vagy stílusosabban: vígan kvaterkázik a zenésszel, és a mese bizonyos fordulatainál bátran fordul a közönséghez, azaz a gyerekekhez segítségért. Így aztán a végső győzelem is nekik lesz köszönhető, hiszen ugyan Szerencsés János az, aki pokolra száll és kihízelgi az ördög öreganyjának, Marikának a segítségét (akinek kissé abszurd, de szerethető alakját Telenkó-Oláh Tímea jeleníti meg), de végül a gyerekek találják meg az akciók hevében elsodródott három arany hajszálat a színpadon. Sőt az előadás mintha még erre is rájátszana, mintha a határokat keresné, azaz feszegetné: csak kacagjanak és kiabáljanak be minél többször, minél lelkesebben a gyerekek, hadd szabaduljon el… ha nem is a pokol, de a féktelen jókedv, aztán majd csak visszatér minden az előadásban is a maga medrébe! És így is történik, köszönhetően a Szerencsés Jánost játszó Schneider Jankónak, aki reagál a nézőtér minden hullámzására és morajlására, de ugyanakkor vasmarokkal tereli vissza a figyelmet a mesére.

Fabók Mancsi Bábszínháza legújabb előadását, A háromágú tölgyfa tündérét mutatta be a fesztiválon. A narráció, a mesélés aktusa itt is különleges fénybe kerül. A kiinduló helyzetből eleve valami olyasmi sugárzik, hogy próbálkozunk itt a mi kis szerény eszközeinkkel, hogy eljátsszunk egy mesét... Fabók Mariann és Keresztes Nagy Árpád profin játszanak csetlést-botlást, felkészületlenséget a színpadon, olajozottan tesznek úgy, mintha nem csiszolódtak volna még össze. A keret fikciója szerint a férfizenész csak beugró, így nem csak az esetlenségük válik rögtön szimpatikussá, hanem a színházi helyzetre, a hangszerekre, a hanghatásokra, a történet fordulataira: egymásra való folyamatos rácsodálkozásuk is. Szellemes gesztus az is, hogy a díszletet, a háromágú tölgyfát „le kell gazolni” az elején: egyrészt szépen illeszkedik a mese motívumrendszerébe (az előadás egyébként is tele van ilyen finom kis utalásokkal, összerezdülésekkel), másrészt még erőteljesebben hangsúlyozza az átadás, a hozzáférhetővé tevés, a mesélés aktusát. (És persze roppant vicces is a száraz kóróval való küzdelem.)

A háromágú tölgyfa tündérének főszereplője így nem is a tündér (és még csak nem is a királyfi!), hanem maga Fabók Mancsi mint narrátor – egyben lámpalázas bábos színész, ízes beszédű, a közönségre figyelő, a nézőkkel szóba elegyedő, bölcselő fecsegő. És nő, sőt mindenekelőtt nő. Amitől aztán olyan jóleső, otthonos nőiesség árad szét az előadásban, olyan különös egyensúlyra billeg benne lágyság és öntudat, szoknya és nadrág, hogy igazából eldönthetetlen, ki mikor, melyiket hordja. Finom csipkelődéssel, játékosan, merülnek fel a – horribile dictu – genderkérdések. Az egyik legkedvesebb jelenetem, amikor a zenész kénytelen a színpadra lépni, hogy ő bonyolítsa a mesét. S míg a királyfi eddig – a nő tolmácsolásában – úgy sírt, hogy egy locsolókanna rózsájából gyönyörűségesen áradtak a könnyei, a zenész zutty, egy vödörből zúdítja a vizet a lavórba; viszont legalább jó gyorsan túl vagyunk az egészen: férfimunka.

A háromágú tölgyfa tündére. Fabók Mancsi Bábszínháza. Fotó: Németh Márk

A mese tulajdonképpeni szereplői: a bábok, a díszlet (Mátravölgyi Ákos munkája) által is felépül egy külön világ. A királyfit és a szolgát álarcban játssza Fabók – ilyenkor a teste szinte bábként mozog – a boszorka és a tündér hagyományos bábok, de a boszorka is álarcot vesz fel, amikor úgy tesz, mintha ő lenne a tündér. (Adalék – nem csak a gender-vonalhoz, hanem a sorsfordulók erejének szempontjából is – hogy a királyfi sokáig néma, akkor szólal meg először, amikor megszólítja a tündérlány.) A háromágú tölgyfát formázó trónszerű pad is káprázatos megoldásokra ad lehetőséget, szinte szívbemarkoló például, ahogy a segítségével megjelennek a vízre szomjazó, a világra végül meg nem születő tündérlányok. Talán csak a vége, a gonoszság és a gazság közti összefüggés kifejtése didaktikus-szószátyár egy kicsit, igaz, ettől a narrátortól még a túlbeszéltség is hiteles.

Facebook Comments