Évad végi rendhagyó számvetésünk keretében először kollégáinkat, a kritikusokat kérdeztük az évad legjeiről. Most pedig az alkotóknak és a producereknek tettük fel ugyanezeket a kérdéseket – más, izgalmas szempontok, és vannak közös dolgaink is…

A kérdéseink

Mi volt az évad…

… legnagyobb színházi öröme?
… legpozitívabb eseménye?
… legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye?
… legjobb külföldi vendégelőadása?
… számodra – jó és rossz értelemben egyaránt – legváratlanabb fordulata, eseménye, bemutatója, stb.?

 

Barda Bea (a Trafó munkatársa, 2017 szeptemberétől igazgatója)

… legnagyobb színházi öröme?
Kicsit olyan izé (= furcsa,  zavarba ejtő, kínos) ez a listázás, mit hagyok ki, mi/ki nem jut az eszembe, mennyire legyek/ne legyek őszinte, nehéz ügy, el is döntöttem azonnal, hogy nem írok trafós eseményekről, és tessék, erre az első pillanatban megszegem saját fogadalmat, mert Jérôme Bel Galája volt a legnagyobb öröm: az, hogy megcsináltuk, az, hogy működött, az, hogy ennyire szerette mindenki, az is, aki látta és az is, aki benne volt,  meg még az, hogy annyira jól tudtam rajta sírni.

… legpozitívabb eseménye?
A müncheni Kammerspiele showcase-e, nem a fantasztikusabbnál fantasztikusabb előadások okán, mert nem volt mindegyik előadás fantasztikus, dehogyis, hanem azért mert annyira szép és komoly gesztus, ahogy egy hosszúhétvége alatt egy színházi szemlélet ilyen pontosan megmutatkozik, ahogy egyértelműek lesznek szándékok, irányok, műfajok, hangsúlyok, súlypontok.

… legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye?
Az a legbotrányosabb és az a legfelháborítóbb az egészben, hogy igazán már nem is háborodunk fel semmin, annyira „hozzáedződünk” a botrányokhoz, annyira megszoktuk, hogy jönnek-mennek, mi meg szinte gondolkodás nélkül lépünk tovább.

… legjobb külföldi vendégelőadása?
Most látványosan csalok, mert „be szeretném csalni” a felsorolásba, a legjobb, a leglelkesítőbb élmények közé azt a 2 napot, amit a TESZTen (Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón) töltöttem. Temesvár is külföld, meg az előadások is külföldiek voltak, és a legjobb az egészben az volt, ahogy a szervezők tudatosan megpróbálták tágítani a színház fogalmának határait, amiről azután jó sokat lehetett vitatkozni.

… számodra – jó és rossz értelemben egyaránt – legváratlanabb fordulata, eseménye, bemutatója, stb.?
Féltem nagyon a József és testvérei előtt, hogy ilyen meg olyan hosszú lesz, meg hogy nem is lesz színház, olyan, amit én szeretek, és perszehogy az lett, nagyon szép és bölcs színház. És legalább ennyire tartottam a Hodworks Szólókjától, szégyen tulajdonképpen, hogy ennyire nem bíztam az alkotókban, de ami a cím hallatán megjelent előttem, az, hála isten, köszönőviszonyban sincs a valósággal. Ennyit az előítéleteimről.

Hodworks: Szólók. Molnár Csaba. Fotó: Dömölky Dániel

Bessenyei Gedő István (a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának igazgatója)

Igazán ritka kegyelmi állapot az, amikor az ember nehezen tud dönteni, keresgélnie kell az örömök és pozitívumok között, vajon melyik volt is az abszolút „leglegebb” mind közül. Nem hencegek ezzel, legbelül inkább panaszkodom, hiszen nagyon nehéz évek után történt néhány fontos előrelépés, mondhatni áttörés Szatmárnémetiben. Mindezt a kis „előhangot” pedig csak azért tartom szükségesnek, hogy ezáltal is rámutassak egy köztudott, de soha elégszer nem hangsúlyozható körülményre: arra, hogy színházaink milyen mélyen kitettek a napi politikának, annak, hogy van-e elég pénz, paripa, fegyver, de főleg jóakarat és párbeszédre való nyitottság a fenntartóinkban. Ha volt és van „botrány” vagy felháborító esemény, pontosabban állapot, amely nagyon is konstansnak tűnik tájainkon (is), akkor ez mindenképpen az, változatlanul, akkor is, amikor épp fordul a kocka, amikor épp van párbeszéd és jószándék – mert garancia viszont nincs, amiért is a jövő mindig bizonytalan az önkormányzati színházak számára. És ezt immár tapasztalatból mondom: egy évvel ezelőtt ugyanis tíz évvel öregebb voltam. És fásultabb. És keserűbb.

Ha egy évvel ezelőtt kérdeznek – szerencsére nemigen kérdeztek -, a házi fesztiválunk sorozatos elmaradásáról (ki nem mondott megszüntetéséről), játékkörülményeink nyomorúságos állapotairól beszéltem volna (átmeneti otthonunkról, a Szakszervezetek Művelődési Háza betonbunkeréről, amelyen tánciskolákkal, diszkókkal, tömegrendezvényekkel és két művelődési központtal osztoztunk), az előadásainkra behallatszó rock-koncertek, bulik, táncórák örök háttérzajáról, önkormányzati és pártrendezvények miatt az utolsó pillanatokban egyoldalúan lefújt bemutatókról, nyomorúságos fizetésekről, a színházat méltatlanul minősítő helyi politikai közbeszédről, alkalmazottaink „elfelejtett” fizetéséről (igen, ilyen is előfordult: egyszer csak nem utalt fizetést a színházi alkalmazottaknak a polgármesteri hivatal, s egy hónapba tellett a hiba kiigazítása), továbbá kilátástalannak tűnő hangulatról, az általam vezetett magyar társulat meghurcolásáról a helyi médiában, amiért nem álltunk be az akkori polgármester választási kampányába – értsd: nem kívántunk kampánycsendben résztvenni egy el nem készült, tűzveszélyes és félig sem berendezett színházépület kampánycélú „felavatásában…” Meg hasonlóan „vicces” helyzetekről, amelyeken egyre keserűbben tudtunk már csak nevetni. Alighanem ezekről számoltam volna be egy évvel ezelőtt, huszonkilenc évesen, amikor épp elmúltam negyven.

Egy szó mint száz, csöppet sem hencegek (legfennebb megkönnyebbülök), amikor azt mondom, ez egyszer végre nehéz válogatni a színházi örömök és pozitív események között. Nem is fogok:

A Tévedések vígjátéka. Szatmárnémeti Harag György Társulat. Orbán Zsolt, Diószegi Attila, Nagy Orbán, Bessenyei István. Fotó: Czinzel László

Nagyon nagy öröm, hogy társulatunk prózai és bábtagozata is a rangjához méltó, szépen felújított történelmi épületbe költözhetett be, illetve vissza: a Harag György Társulat a szatmári színház Európai Uniós forrásokból megújult százhúsz éves, gyönyörű történelmi épületébe az évad elején, a Brighella Bábtagozat pedig az Iparosotthon megújult szecessziós épületébe az évad végén (az utolsó bemutatót már itt tarthatták bábosaink). Öröm és megtiszteltetés volt a SzatmART-tal kezdeni az évadot, amelyben két szatmári ihletésű ősbemutató is helyet kapott (Láng Zsolt: Bartók zongorája, Visky András: Pornó), és még nagyobb öröm volt megszervezni és vendégül látni a VIII. Interetnikai Színházi Fesztivált  (a romániai magyar, német, zsidó és roma kisebbségi színházak vándorszemléjét). Öröm volt, hogy pályája során először nálunk rendezett Bocsárdi László Tévedések vígjátékát, a bábszínházunknál pedig Schneider Jankó. Öröm volt mind a 227 általunk játszott előadás, a majd’ ötvenezres nézőszám, a huszonnyolc bérlet (a színházfelújításunk előtti huszonkettőhöz képest), és öröm volt másik állandó játszóhelyünk, a Nagykárolyi Városi Színház történelmi épületének megújulása is. Öröm a jelenlét a MITEM-en, a Deszkán és a meghívás Gyulára, a Shakespeare-fesztiválra is.

Öröm-évad volt ez, még ha igen zsúfolt és megterhelő is egy ekkora színház infrastruktúrájának és személyzetének…

Kiemelkedően pozitív eseménynek tartom továbbá, hogy 50%-os fizetésemelés történt az alkalmazottaink java részének, illetve, hogy döntés született a házi fesztiválunk felélesztéséről. Felháborító viszont, hogy a kormányrendeletben megszabott emelés csak 20%-os volt a vezető funkciót betöltő alkalmazottak esetében, ezek sorába pedig felelőtlenül a középvezetőket is besorolta a törvényalkotó. Így lehetséges, hogy az emelések után többet kereshet egy díszletmunkás a munkáját irányító színpadmesternél, egy ügyelő a főügyelőnél, egy asztalos egy gyártásvezetőnél, vagy egy bábszínész a bábtagozat vezetőjénél. Ezek után igencsak nehéz dolog rávenni embereket, hogy nagyobb jogi és morális felelősséget, illetve több munkát vállaljanak magukra – kevesebb fizetésért (különösen rosszul hat ez a rendelkezés a felsőfokú végzettséget nem igénylő munkakörök esetében, ahol a hivatástudatból adódó fanatizmus sem képes ellensúlyozni az aránytalanságokat).

Kevés külföldi előadást láttam az évadban („külföldi” alatt a sem a román, sem a magyar nyelvterülethez nem tartozó színházak produkcióit értve). Fontos élményem volt a Tomaz Pandur rendezte Faust és a Lisa Nielebock rendezte Jób a kolozsvári Interferenciák Fesztiválon, de nagy élmény volt újra látni Purcărete Faustját is a MITEM-en, amennyiben ez onnan, Budapestről nézve egyáltalán „külföldinek” tekinthető egy romániai magyar szemével…

A számomra legváratlanabb (egyébiránt szintén pozitív) fordulat az évadban a MaSzín Magyar Színházi Szövetség megalakulása volt, melynek a temesvári, aradi, nagyváradi és udvarhelyi színházak mellett mi is alapítói lehettünk. Amikor novemberben elhatároztuk, hogy tiszta vizet öntünk a pohárba színházi szövetség ügyben, nem reménykedtem volna igazán abban, hogy sikerül dűlőre jutni a kérdésben, abban pedig még kevésbé, hogy létre is jön még ebben az évadban egy szövetség, amely ha nem is mindenkit képvisel, de mindazokat igen, akik hívei egy szorosabb erdélyi-partiumi-bánsági együttműködésnek. Évtizedes kezdeményezés és vita ez, amely sok fesztiválon újra és újra tematizálódott, eredménytelenül. A szatmári igazgatói kerekasztalon végre sikerült tisztázni, kik azok, akik érdekeltek egy ilyen szövetség megalapításában és kik azok, akik – egyelőre legalábbis – kevésbé látják fontosnak az összekapaszkodást. Az alapítók közül négyen már akkor jeleztük, hogy mi mindenképp létrehoznánk a magunk szövetségét, majd hozzánk csatlakozott a kerekasztalról hiányzó Udvarhely is, még a bejegyeztetési procedúra lezárulta előtt. Most már elmondhatjuk, hogy hivatalosan is megalakultunk, tele vagyunk tervekkel, reményekkel, és személy szerint remélem, hogy lesznek még csatlakozók, akik kedvet kapnak az együttműködéshez. Nagy öröm nekem, hogy a szövetség saját seregszemléjének is Szatmárnémeti adhat majd otthont a Temesváron meghozott közös döntésünk értelmében…

 

Hatházi András (a Kolozsvári Magyar Állami Színház, Babeș–Bolyai Tudományegyetem)

Az elmúlt évad legnagyobb színházi öröme, hogy ismét együtt dolgozhattam a Váróterem Projekt csapatával. Ez a próbafolyamat volt egyben a legpozitívabb esemény is. A legbotrányosabb/legfelháborítóbb esemény a kolozsvári Zholdak-ügy volt. A legjobb külföldi vendégelőadásról nem tudok beszámolni, mert pont azt nem láttam, ami barátaim, ismerőseim számára a legnagyobb élmény volt az Interferenciákból: Schauspielhaus, Bochum – Jób. A legváratlanabb fordulat? Fogalmam sincs. Nem történt.

 

Orlai Tibor (az Orlai Produkciós Iroda alapító-ügyvezető igazgatója)

… legnagyobb színházi öröme? A gazdasági nehézségek, gáncsoskodások, farkastörvények, stb.  ellenére a színház iránti érdeklődés nő, a közönség rendíthetetlenül hisz a Színház erejében.
… legpozitívabb eseménye? Az, hogy végül mégis Jordán Tamás maradt Szombathelyen az igazgató.
… legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye? A szombathelyi igazgatóválasztás körüli események első köre.
… legjobb külföldi vendégelőadása?  Jérôme Bel: Gala, feledhetetlen élmény!

A Gala a Trafóban. Csányi Krisztina fotója

Rácz Anikó (SÍN Kulturális Központ)

… legnagyobb színházi öröme?
Jérôme Bel Gala című előadása. Pontosan ezt éreztem: öröm, felszabadultság, hogy minden és mindenki rendben van úgy, ahogy van. Én is.

… legpozitívabb eseménye?
Barda Bea igazgatói kinevezésével a Trafó tovább működik.
És a független terület is tovább működik, erre az évre is kiírták és megítélték a működési támogatásokat, működünk – ez egészen biztosan pozitív. E mellett viszont ott van a perspektíva nélküliség, a fejlődés, növekedés lehetetlensége, ez elkészült alkotások életben tartásának nehézsége, a rengeteg munka és feladat, amit sokszor csak elvégezni tudunk, de jól csinálni már szinte lehetetlen, a rengeteg fiatal kolléga, akik néhány év után elhagyják a szakmát és sokszor az országot is, hogy nagyon kevés idő, energia sem marad a személyes szakmai fejlődésre.
Ja, itt a pozitív eseményekről kellett volna írnom. Tehát: van független terület, van Trafó, van Staféta program, a Stúdió K is a helyén maradt, tavaly év vége felé elindult a dunaPart Kortárs Előadóművészeti Platform 4. kiadásának előkészítése, az eseményre 2017 novemberében kerül sor.

… legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye?
A szombathelyi igazgatói pályázat körül kialakult méltatlan, szakmaiatlan helyzet, az eljárás, ahogy a kereteket bármikor, mindenféle érdektől vezérelve fel lehet rúgni, szabályokat át lehet írni.

… legjobb külföldi vendégelőadása?
Nagy élmény volt Peter Brook Csatamező című előadását látni a Trafóban tavaly télen. Lenyűgözött az előadás letisztultsága, szépsége, a színészek játéka. És nagyon szerettem Emanuel Gat SACRE című koreográfiáját – szintén a Trafóban.

… számodra – jó és rossz értelemben egyaránt – legváratlanabb fordulata, eseménye, bemutatója, stb.?
Leginkább ezeket az alkalmakat hiányoltam. Ha az előadásokra gondolok, amiket láttam – és ezek leginkább a független területen létrehozott alkotások -, úgy érzem, hogy ez az évad szépen megtörtént nagy kilengések, csúcspontok, fordulatok nélkül. Jó lenne látni bátrabb, formabontóbb, sokkal inkább útkereső kísérleteket, miközben tudom, hogy a budapesti közönség és a befogadó helyek is nehezen nyílnak meg az ilyen kezdeményezések iránt, és a TAO jelenlegi rendszere a befogadó helyeket sem bátorítja a nagyobb kockázat vállalásra.

Emanuel Gat – Sacre

Székely Kriszta (a Katona József Színház rendezője)

Az évadom…

…legnagyobb színházi öröme: találkozás Ibsennel, találkozás Brechttel, találkozás a kortárs operával, munka énekesekkel, munka a régi társakkal és találkozás új tervezőkkel, Balázs Julival, Nagy Fruzsinával, Pattantyus Dórával, Szakács Ferenccel, találkozás zenészekkel, Vajda Gergellyel, Péterfy Boriékkal, megbeszélés amin Zsámbéki, Máté, Ascher, Gothár mellett ülök, a gyerekek a Nórában, Zsámbéki Jakab a Kaukázusiban, szövetségem Szabó-Székely Árminnal, a Katona társulatával való egyre mélyebb emberi és szakmai kapcsolat, fejlődés, bizalom, találkozás a Katona nagyszínpadával, halálfélelem a Katona nagyszínpadán, nem megbukni a Katona nagyszínpadán.

…legpozitívabb eseménye: Máté Gábor mellett részt venni az új prózai színészosztály tizenhárom tagjának kiválasztásában. A következő öt évben dolgozni velük és közben tanulni a színészképzésről. Ónodi Eszter alakítás-díja a POSZT-on. Az enyémnek is örülök. Sosem kaptam még díjat.

…legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye: Hogy Bodó Viktornak nincsen színháza/társulata Magyarországon.

…legjobb külföldi vendégelőadása: The international institute of political murder – Milo Rau: Hate Radio (Trafó)

…legváratlanabb fordulata: hogy Ötvös András elhagyja a Katona társulatát.

A Hate Radio a Trafóban. Csányi Krisztina fotója.

 

Török Tamara (a Katona József Színház dramaturgja)

A legörömtelibb: Székely Kriszta és Ónodi Eszter díjai a POSZT-on, a MITEM idei kínálata és két-három valóban csodálatos előadás a fesztiválon;  a  kortárs külföldi darabok bemutatói a Katonában (Terror, Nem vagyunk mi barbárok, A tökéletes boldogság világa, Lélegezz, Hóhérok); a marosvásárhelyi színház Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadása.

A legpozitívabb: a Katona tagjaként erre a kérdésre csak elfogultan tudnék válaszolni.

A legfelháborítóbb: az Újszínház-pályázat és a szombathelyi pályázat második köre.

Legjobb külföldi vendégelőadás: Silviu Purcărete Faustja és Eirik Stubo Amerikai Elektrája

A legváratlanabb élmény: egy német rendezőnő, Jette Steckel Das achte Leben (für Brilka) című, ötórás előadása a hamburgi Thalia Színházban, amire csak úgy „betévedtem”. Egy grúz származású írónő, Nino Haratisvili családregényének adaptációja – lenyűgözően elmesélve, nagyszerű színészekkel.

A tökéletes boldogság világa. Fotó: Dömölky Dániel

Upor László (dramaturg, műfordító)

… legnagyobb színházi öröme?
​Peter Brook Budapesten. Nemcsak a Csatatér című előadás a Trafóban (bár az is), hanem a derűs-bölcs arc, a csillogó tekintet, a humor, az elaltathatatlan kíváncsiság: a friss jelenlét​.

… legbotrányosabb/legfelháborítóbb eseménye?
Több, mint „esemény”: a végletesen kulturálatlan kulturális állóháború, a politika állandósult, otromba jelenléte az életnek azon a területén, ahol semmi keresnivalója. Bővebben: a brutálisan tendenciózus kinevezések és ki-nem-nevezések, a források durván egyenlőtlen elosztása, a megvesztegetési kísérletek, az intézményi rendszer még rugalmatlanabbá merevítése, a szellemtelenség és gondolattalanság ideológiává maszkírozása és törvényerőre emelése. Az „egyet ide-egyet oda” hazug, hamis alapon álló és kompromittáló libikókája. Az egész bomlasztó és demoralizáló helyzet, amelyben majdnem képtelenség megőrizni a józan ész, a szellemi szabadság (függetlenség) maradékát – és sokaknak nem is sikerül. (Nem, NEM a zsugorodó egzisztenciális lehetőségekről beszélek, de igenis beszélek a hitelromboló kompromisszumokról.)

… legpozitívabb eseménye? Több mint egyedi esemény:
1. hogy néhány “struktúrán belüli” alkotó/csoport nem fásult még el egészen, és képes érvényesen megszólalni; hogy néhány (valóban) független alkotó/csoport képes és hajlandó tisztességesen dolgozni, mi több: értelmét is látja a munkának…
2. Hogy (például) az SzFE életben maradt, hogy tanítani érdemes és üdítő (ha nem is könnyű), hogy folyamatosan tudunk mit tanulni a diákjainktól.
​3. Hogy a Pécsi Országos Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó évről évre tud újat, érdekeset mondani, hogy a hatalmas limitált költségvetésből emberszabású, közösségbarát fesztivál jön létre, ahol a mindig izgalmas ​válogatást nem kizárólag az előadások értéke határozza meg, a beszélgetésekben pedig a pozícióharc a szakmaiság és a nyitottság dominál.
4. Hogy a Trafó az marad, ami.

… legjobb külföldi vendégelőadás
Blick Théâtre: [hullu] a Trafóban​. A téma: az autizmus. A forma: színház, báb, kortárs cirkusz. Fantázia, érzékenység, póztalanság, kidolgozottság, szociális érzékenység, felelősség.

… számodra – jó és rossz értelemben egyaránt – legváratlanabb fordulata, eseménye, bemutatója, stb.?
Nem váratlan, nem is fordulat, de ajándék, szerencsés egybeesés: sikerült egy régi kedvenc, a Complicité (Simon McBurney rendező) három legutóbbi produkcióját megnéznem néhány hónapon belül. Egyet élőben (The Kid Stays in the Picture – Royal Court Theatre)​, kettőt (The Encounter, Ungeduld des Herzens – Schaubühne) tökéletesen élvezhető live stream-formában. McBurney színháza: agy, lélek, lendület, technológia. Elemekre bontja és újraépíti a hatást. Cinkosság és összetettség (nem-egészen-korrekt fordításban): Complicité

Complicité: The Encounter

Ifj. Vidnyánszky Attila (Vígszínház)

Megnyugtató, hogy látva akár A Pál utcai fiúkat, ismerve a Radnótit, tapasztalva Debrecent, nézve az Ódryt, igenis járnak fiatalok, igenis érdeklődnek, igenis nekik kell színházat csinálni. Amennyi idő adatik, kevés előadás, de annál több hír ér el az emberhez, és öröm, hogy a K2, Székely Kriszta, Hegymegi Máté és a többiek a figyelem központjába kerülnek. Sajnálom, hogy Kovács D. Dani elment a Vígből, szégyellem, hogy keveset láttam a MITEM-en, POSZT-on, semmit a TESZT-en… évadközben is csak Budapesten. (Remélem, egyre többet a nézőkkel és kevesebbet magunkkal.)

A Pál utcai fiúk a Vígszínházban. Fotó: Gordon Eszter

Facebook Comments